Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)
FOLYÓIRATOKBÓL - Journal of the History of Medicine and Allied Sciences, 1971 — 1972. (Némethy Ferenc)
(1952—1960), Thomas R. Forbes (1960—63), Lloyd G. Stevenson (1964—68; jelenleg a Bulletin of the History of Med. szerkesztője) és Elizabeth H. Thomson (1968—1972). Az első szerkesztő bizottság tagjai voltak: Dr. Max Fisch, Erwin Ackerknecht, John F. Fulton, Josiah Trent (mellkasi sebész). Több évig részt vett a szerkesztésben: F. N. L. Poynter, Whitfield J. Bell, Fred Rogers, Henry Sigerist, Franklin L. Baumer. A szerkesztőség tagjai sem fizetést, sem tiszteletdíjat nem kapnak. A hatvanas évek elejétől 3 éves váltórendszert vezettek be: ilyenkor átalakítják a szerkesztő bizottságot, hogy senki számára ne jelentsen túlságos megterhelést a szerkesztőségi munka. Külön foglalkoznak a szerkesztői utánpótlás nevelésével is: orvostanhallgatókat is bevonnak a szerkesztőség munkájába (Student Editors). Mivel hosszabb tanulmányok írása már kiterjedt történeti és orvosi ismereteket követel, őket elsősorban azzal foglalkoztatják, hogy az egyes számokban rendszeresen megjelentetett régi, orvosi vonatkozású illusztrációk alapos, minél sokoldalúbb magyarázatát készítik el. A 28. évfolyamába lépő laphoz 871 önként felajánlott kézirat futott be, ebből 1972 végéig 557-et közöltek, nem számítva azt a 95, felkérésre írt tanulmányt, amelyek a lap 7 különszámának anyagát képezték: Anesztézia (1946), Antibiotikumok (1951), William Harvey (1957), Henry E. Sigerist (1958), Bruno Kisch (1960), John F. Fulton (1962) és Richard H. Shryock (1968). A kolera gyógyításának 19. századbeli módjait vizsgálja végig N. Howard-Jones, summásan megállapítva róluk, hogy nem voltak egyebek jóindulatú emberölésnél. ( Cholera Therapy in the Nineteenth Century. —p. 373—395.) A téves therapiák alkalmazásának fő oka abban rejlett, hogy nem ismerték fel : a kolera legnagyobb veszélye a szervezet kiszikkadása, s elsősorban az állandó hasmenés és hányás okozta vízveszteséget kellene pótolni. A század közepéig széles körben alkalmazott érvágás csak tovább rontotta a beteg állapotát. Gyógyszerként főleg ópiumot, higanykloridot és castor olajat használtak, de ezek purgáló hatása szintén csak növelte a bajt. Próbálkoztak még tüzes vassal való égetéssel (cauterisatio), salétrom- és kénsavas bedörzsöléssel, forró és jeges fürdőkkel, levegőnek a végbélbe pumpálásával, villamos sokkolással is. A helyes megoldás felé az első lépést a moszkvai R. Hermann tette, aki vegyileg elemezte a kolerabetegek vérét s összehasonlította az egészségesekével. Feltűnt neki, hogy a betegek vérének folyadéktartalma mintegy 28%-kai kevesebb. Hermann orvostársa és barátja, Jaehnichen már 1830 őszén azt javasolta a Moszkvai Orvosi Tanács egyik ülésén, hogy a szervezet folyadékveszteségének pótlására vizet kell befecskendezni a vénákba. A közvetlen eredmények azonban sem őket, sem a fiziológiás konyhasó oldat intravénás infúziójával kísérletező többi orvosokat nem igazolták, mert bár meglátásuk elvileg helyes volt, a műszerek kezdetlegessége és az aszeptikus óvóintézkedések hiánya következtében légbuborék került az erekbe, ill. vérmérgezés történt. Ezért az eljárás helyessége feletti viták egészen a 20. századig húzódtak. Joseph Black (1728—1799) skót orvos nevét elsősorban a vegyészet története tartja számon: ő fedezte fel