Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)
FOLYÓIRATOKBÓL - Clio Medica, 1971 (Némethy Ferenc)
hátrafelé haladva, úgy mint ma szokás, s megkülönböztetett érző, mozgató és vegyes idegeket, bár az utóbbiakra nem volt külön kifejezése. Noha a számozásban elődjét, Marinust követte, két művében is világosan jelezte: tudja, hogy az ötödik pár két, a hatodik pedig három különböző idegből áll. így a 12 agyideg közül nagyon világosan leírt 9-et. A szaglóideget nem említi, de ismerte a szaglóduzzanatot és a szaglójáratot, bár ezeket nem tekintette igazi agyidegeknek. Meglepően jól felismerte a gerincvelői idegek különböző csoportjait: a nyaki, mellkasi és hasi idegeket. A „De usu partium" írása idején Galenus anatómiai ismeretei még főleg szarvasmarhák és sertések boncolásán alapultak, de később, amikor a De anatomicis administrationibus hosszabb és végleges változatát megalkotta, az agyidegek megoszlására vonatkozó tanait már nagyrészt majmok boncolása közben szerzett tapasztalataira építette. Az anatómia fejlődését a 17. századtól — a mikroszkóp alkalmazásától — kezdve két szakaszra bontva ábrázolja L. Bellini : 1. az atomisztikus-mechanikus elmélettől az elemző anatómiáig (Berellitől Malphiig), 2. az elemző anatómiától a kórbonctanig (Malpighitól Morgagniig). (De la théorie atomostico mécaniste à Vanatomie subtile [de Borelli a Malpighij et de Vanatomie subtile à Vanatomie pathologique [ de Malpighi à Morgagni], p. 99—107.) A sejtelmélet két nagy továbbfejlesztője, E. J. Purkyné és Th. Schwann az 1840-es évektől kezdve termékeny vitát folytattak, s megállapításaik sok tekintetben kiegészítik egymást. (V. Kruta : J. E. Purkyné's Contribution to the Cell Theory, p. 109—120.) 1880 és 1930 között több ízben is újra az érdeklődés középpontjába került a szabadakarat problémája (E. Fischer-Homberger : Der Begriff des freien Willens in der Geschichte der traumatischen Neurose, p. 121— 137.J. A kérdést először az vetette felszínre, hogy az angol vasúti társaságokkal szemben kártérítési igénnyel képtek fel olyanok is, akik vasúti szerencsétlenségek következtében pusztán idegi megrázkódtatást szenvedtek. H. Oppenheim (1858—1919) neurológus ezeket az eseteket szomatikus alapú traumatikus neurózisoknak tartotta, s jogosnak minősítette a kártérítési igényt. Mások viszont — részben a vasúti társaságok érdekeit védték — alaptalan és szándékosan előidézett „biztosítási vagy vágyneurózisról" beszéltek, amelynek kialakulásáért a panaszos maga felelős. Még élesebben vetődött fel a kérdés az I. világháború idején: a további katonai szolgálat alól kibújni akaró szimulánsoknak tekintendők-e az idegsokkosok? Nagyszabású nyílt vitára került sor a német ideggyógyászok 1916. évi müncheni gyűlésén, ahol — nem utolsósorban politikai és katonai megfontolásokból — Bonhoeffer, Kretschmer és Nonne indeterminista (tehát a hisztérikus neurózist a beteg szabad akaratára hárító) álláspontja győzött a lemondásra kényszerülő Oppenheim ellenében. 1943-ban azonban már Kretschmer is elítélte a napi célok szolgálatába állított tudományos állásfoglalást. Bevezetéssel és bő magyarázattal ellátva 4 Meynert-dokumentumot közöl O. M. Marx (Psychiatry on a neuropathological basis : Th. Meynert's application for the extension of his venia legendi, p. 139—158.). Az elsőben Th. Meynert (1833—
