Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 69-70. (Budapest, 1973)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Pundel, J. P.: Histoire de l'opération césarienne (Vida Tivadar)
Pundel, J. Paul : Histoire de l'opération césarienne. Bruxelles, Presses Académiques Européennes, 1969, 303 p. 75 ill* A szerző, aki a Brüsszeli Szabad Egyetemen a nőgyógyászat és a szülészet magántanára, történelmi tanulmányt írt a császármetszésről orvosi, művészetés irodalomtörténeti, vallás- és jogtörténeti szempontból. Mint könyve bevezetésében (8.1.) kifejti, általában négy nagy korszakot szokás megkülönböztetni a császárvágás történeti fejlődésében: 1. A mitologikus korszakot; 2. a halott nőn végzett császármetszés korszakát az ókortól fogva a XVI. századig; 3. a kezdetleges császárvágás korszakát Rousset-tól Porróig, és 4. a modern császármetszés periódusát, amely 1882-ben kezdődik, amikor Kehrer és Saenger rendszeresítik a méh bevarrását. Nagyjából könyvünk is ezt a beosztást követi, de ezenkívül külön részben foglalkozik a kezdetleges császármetszés operációs technikájával, s egy további részben a kezdetleges császármetszéstől a modernig terjedő átmeneti időszakkal. így tanulmánya hatrészes. Az első rész a császárvágás létrejöttét tárgyalja. Kezdi az elnevezés etimológiájával és meghatározásával. Az etimológia terén elveti a Julius Caesar születésével kapcsolatos legendás, Plinius História Naturalis-ának egyik többféleképpen értelmezhető szöveghelyére (Lib, VII, Cap. IX.) támaszkodó magyarázatot. Helyette a „caedere" ( = vágni) igéből származtatja, úgyhogy a „Sectio caesarea" tk. pleonazmus, s ennek császármetszéssel történő fordítása egyike a legszerencsétlenebb „leiter Jakaboknak". Ebben a részben van szó a mitológiai és legendáris vonatkozásokról, a császármetszés szerepéről a primitív népek életében, a középkori művészetben és irodalomban, valamint azokról az esetekről, amikor traumatizmus idézte elő, ill. az anya maga végezte önmagán. A második rész fejezetei: Császárvágás halott nőn — A császárvágás a Talmudban — A császármetszés a keleti vallásokban — A császármetszés a katolikus erkölcstanban — A császárvágás a törvényhozásban. — A műtét első írásos említése Galenustól származik. Valószínű, hogy ismerték a régi egyiptomiak és a görögök, de írott bizonyítéka nincs ennek, A rómaiak Lex Regia-ja, amelyet Numa Pompiliusnak (715—673 Í, e.) tulajdonítanak, kötelezővé tette minden terhessége idején meghalt nő esetében (ez került át később Justinianus császár Digestáiba). De a régi római orvosok írásaiban nem található a nyoma konkrét eseteknek. A középkorban Bemard de Gordon (1285-ben) és Guy de Chauliac (1343-ban), mindketten a montpellier-i akadémia tanárai dicsérik a császármetszést. Hiányos anatómiai ismereteiknek megfelelően ajánlják, hogy az anya száját és hüvelyét tartsák nyitva, hogy a levegő eljusson a gyermekhez. A száj nyitvatartását célozza az az eszköz is, amelyet Walter Hermann Ryff 1580-ban megjelent „Schwangerer Frawen Rosengarten" c. könyvében ábrázol, (E mü egy példánya megtalálható könyvtárunkban is,) — A császárvágás iránti pozitív magatartást elősegítette az a vallási igény, hogy a magzatot, ha életben van, keresztségben részesíthessék. Innen a XIII. századtól kezdve számos egyházmegyei zsinat intézkedése, amely szentesíti a sectio caesarea-t post mortem. Ugyanez a szempont vezet eleinte a XVII. században az élő anyán végzendő császárvágás helyeslésére. Ennek erkölcsi megítélésében azonban az akkor még 2a*
