Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 66-68. (Budapest, 1973)

Spielmann József: Ave atque vale — Valeriu Bologa professzor emlékezetére

A megtestesült türelem és jóakarat volt. Életemben nemcsak az irányító, de a hirtelen eltűnt apa helyett szellemi atya is lett. Szembenállásaink is az apa—fiú viszony belső feszültségére emlékeztetőek voltak, Tapintatának, bölcsességének tulajdonítható, hogy az ellentét soha konfliktusig nem jutott. Bármennyire tiszteltem, vérmérsékletünk, korkülönbségünk óhatatlanul szembeállított bennünket egyes kérdésekben. Sokszor megjegyzés nélkül, félrevonulva hallgatta a mi, fiatalabbak, részletekbe vesző vitáit. A fölösleges szószaporítás azonban nem múlt el nyomtalanul fölötte. Egyik levele tanúsítja ezt. Közös beadványt készítettünk, s így biztatott a magam részének lerovására: „A ti, a fiatalok ékesszólására támaszkodom, annak idegőrlő voltát nemegyszer saját bőrömön éreztem". Bosszankodott, ha pongyolán fogalmazott írást küldtem neki. Dolgozataim margóján ilyen megjegyzéseit olvasom: „A kézirat jó, de a gépelési hibák kijavítása egy kínszenvedés volt. Einmal aber nicht wieder! Mikor tanuljátok már meg kijavítani saját kézirataitokat?" Egész tekintélyét latba vetve óvott, hogy az első lelkesedésben megfogalmazott kéziratot, a maradandó ítélet jegecesedését meg nem várva, véglegesnek tekintsem. Olykor szigorúnak kellett lennie. Egész lénye tiltakozott a magára aggatott szerep ellen. Látszólag zord arccal fordult felénk, de azonnal le is leplezte magát. Egy közösen írt tankönyv fejezeteit nem küldtük be határidőre : „szigorú" körlevelet intézett hozzánk. Többek között így korholt: „Én is, mint az egykori nápolyi őrnagy a támadás előtt, a csapatnak Jacies féroces'-t vezénylek. Szigorú arcot vágok s kérlek, legyetek kellően megrettenve, hogy ne kelljen még szigorúbbnak lennem. Máskülönben maradok, aki voltam, régi barátotok, Bologa apó." Ő is tudta, hogy nem szigorúsága miatt tiszteltük, hanem emberséget sugárzó tekintélyéért, mindazért, amit lénye képviselt. Forgatom húszéves levelezésünk vaskos iratcsomóját, faggatom emlékezetemet két évtizedes kapcsolatunk alakulásáról. Minduntalan a Pasteur-intézeti harmadik emeleti szobához tér vissza gondolatom. Kolozsváron jártamban előbbutóbb itt kötök ki. Otthon keresem telefonon vagy az intézetben, mindig a déli órákra ad találkozót az intézetben. Csak az utolsó években, mikor felesége egészségi állapota délelőtt a házhoz köti, hív a Fábián — „zöld" — cukrászdába. Emlékezetemben a legélénkebbek az intézeti találkozások. Itt az ő birodalma, a padlás alatt húzódó utolsó emeleti kis szobákban. „Az orvostörténélem a magaslati levegőt kívánja" — élcelődik. (Véletlen, vagy nagyon is jellemző, hogy más európai egyetemek orvostörténeti intézete is mindig az egyetemi épületek utolsó emeletén húzódik meg. Tavaly Zürichben jártamban bizony alaposan megizzadtam, míg az egyetem VIII. emeletére, Siegerist egykori intézetébe felmásztam.) Hány éven át, hányszor tettem meg az utat a Pasteur-intézet III. emeletére. Csengetek, nyílik az ajtó, s máris körülvesz a könyvek ismerős, dohos szaga. A folyosókon, termekben Bologa professzor közel fél évszázad alatt gyűjtött könyvei — 50 000 kötet: orvostudományi művek,enciklopédiák, művelődéstörténeti írások, technikai ismeretek, szellemtörténet. A könyvtáron túl, mintegy 1000 múzeumi darabot őrző tárlók, szekrények, s e különös biroda2 Orvostörténeti Közlemények 66—68