Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 62-63. (Budapest, 1971)

SZEMLE — KÖNYVEKRŐL - Ladislao Münster—Giovanni Romagnoli: Cesare Magati (1579—1647) (Vida Tivadar)

helyesírását, az egyes kiadások szerinti olvasatváltozatokat és végül a kiadó utószavát, amelyben bőséges bibliográfiát nyújt mindegyik műről, és jelzi azokat a szöveghelyeket, ahol szükségesnek tartotta az eredeti szövegtől való eltérést. Az ilyen jellegű kutatások módszertana szempontjából érdemes felfigyelni arra, hogy a kiadó több mint 300 bel- és külföldi könyvtártól, illetve levéltártól kért tájékoztatást Seitz műveire vonatkozólag. (Hirsch—

Gurlt Biographisches Lexikonja 1887-ben pl. még csak az 1. alatt jelzett traktátusról tud.) Egyedül azt hiányolhatjuk talán, hogy legalább rövid előszóként nem olvashatjuk a kötetben Seitz életrajzát, illetve annak a kutatás jelenlegi állása mellett ismeretes adatait. Vida Tivadar Ladislao Münster—

Giovanni Romagnoli : Cesare Magati (1579—1647), lettore di chirurgia nello studio Ferrarese, primo chirurgo dell'arcispedale di S. Anna e il suo geniale e razionale metodo per la cura delié ferite. Ferrara, Univ. 1968, 77 p. A Tudomány- és Orvostörténet Füzetei c. sorozat IX. köteteként megjelent mű a XVII. sz. első éveire hanyatlani kezdő ferrarai egyetem éktének egyik kivételt képező személyiségével ismertet meg bennünket, akit méltán nevezhetünk a régi sebészet „reformátorának" és az új sebészet „előlegezőjének". Tökéletes sebész és kiváló orvos volt egy személyben. A sebész és az orvos közti különbségtételt úgy tekintette, mint „az orvostudomány egyik csapását, értelmetlen, tekintélyt nélkülöző és a beteg számára káros dolgot". Cesare Magati 1579-ben született az emiliai Scandianóban. Egyetemi tanulmányokat folytatott Bolognában, ahol 1597. március 28-án szerzett doktori fokozatot az orvostudományból és a bölcseletből. Ezután Rómába ment, hogy az ottani Vigasztalás-kórházban („Ospedale della Consolazione") folytasson gyakorlatot. Onnan hazament, majd 1612-ben a ferrarai Szent Anna Kórházba került. Fősebésze lett, s egyúttal meghívták az egyetem sebészeti tanszékére. A sebek kezelésének azt a módját, amit már Rómában megkezdett, itt gyakorlati és elméleti tekintetben elmélyítette. Előadásainak anyagát 1616-ban Velencében tette közzé ezzel a főcímmel: „De Rara Medicatione Vulnerum". A szerzők feltételezése szerint ezután már csak egy tanévig tanított az egyetemen, s inkább a kórházi működésben találta kedvét. Súlyos betegségbe esve fogadalmat tett, hogy szerzetes lesz. 1618-ban be is lépett a kapucinusokhoz. Több kolostor után a bolognai lett végleges lakhelye. Vesekövektől szenvedett. Ezeknek eltávolítása után 3 nappal, nagy szenvedések közepette halt meg 1647. szeptember 9-én. Űj sebészeti gyógymódjának lényege az volt, hogy a sebekhez ritkábban („rara") nyúlt kezelés, átkötés végett, mint ezt addig tették ; továbbá, hogy finoman, gyengéden tette azt. Az utóbbin értendő mindennemű irritáló anyag kerülése ; arra is ügyelt, hogy ne tegyék ki a sebet a levegő hatásának. Alapelve az volt, hogy a természet ereje maga gyógyítja a sebeket, ezért az orvosnak nem lehet, de ne is legyen egyéb feladata, mint a természet megsegítése. Fő gondja az volt, hogyan győzze le sebészkollégáinak kezdeti meg nem értését. Be kellett bizonyítania, hogy az orvoslások számának csökkenése nem függött személyes lusta-