Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 62-63. (Budapest, 1971)

SZEMLE — KÖNYVEKRŐL - Magyarországi boszorkányperek 1529—1768. Közread. Schram Ferenc (Katona Imre—Vida Mária)

ván, veszekedvén és sok rendbéli veszekedési után megfenyegette némellyeket. , . És valakiket megfenyegetett, mindazokat irtóztató testbéli.. . nyavalya és csapás érte. Abban kellett gyógyulatlanul fetrengeni". (Borsod m. 1723.) A maga korában általánosnak mondható boszorkányhit alapja a tudomány előtti mágikus gondolkodás és világszemlélet: az emberfeletti képességekbe és a természetfeletti erőkbe vetett hit, amely a valódi okokat csodákkal helyettesíti. A rosszat, gonoszt megszemélyesítő gondolkodásból következően, a gyanú elsősorban a bábáskodó és az orvoslással foglalkozó személyekre terelődött. Innen van, hogy a boszorkányok többsége meglett korú vagy idősebb asszony, gyakran anya és leánya, sőt férj és feleség is. A korabeli jobbágyok csakhogy a betegségektől, bajoktól megszabaduljanak, a tanúkihallgatások során rendszerint terhelő vallomást tettek. A boszorkány természetesen tagadott, csak a tortura után tört meg és vallotta be az ördöggel való cimboraságot. A boszorkányoknak tulajdonított megrontást legtöbbször tüzetesebben is megjelölik, így némi fény derül a korabeli népbetegségekre. Első helyen a végtagok legkülönfélébb megbetegedései állanak (377 eset), negyedrészben zsugorodásról van szó. Feltűnően gyakori a „száj félrevonása" (74), a szájzár (38) és a némulás (38). Gyakori a hideglelés (110), továbbá az un. boszorkánynyomás (91), amely a nyugtalan álomtól a látomásig és a komoly rosszullétig sokfélét jelenthetett. Külön emlegetik a hirtelen szédülést: a „földhözverést" (49) ; a szem (55) és a fej (45) sokféle betegségét, valamint a magtalanságot, az anyatej elapadását, a torzszülötteket stb. (Ez utóbbiak voltak az ún. váltott, vagyis boszorkánygyermekekre kicserélt csecsemők.) A betegségek okát a puszta gyanú vagy a véletlen időbeli egymásutániság alapján próbálták felderíteni. Számunkra olykor még a gyér adatok alapján is könnyű a cáfolat: „Kos képiben — amidőn aludott — úgy megdöfte háromszor az oldalát, hogy mindjárt álmábul felugrott az fájdalom miatt" írják 1714-ben (Tolna m.). Egy valamivel bonyolultabb eset: „Volt egy mostoha- és két édeslánya, akik együtt mind az hárman ki lévén az mezőre, megáztak. És midőn hazaérkeztek, ki-ki közölök melegedni és magát szározéttani kívánta volna. Az mostohaleányát a más kettő az tűz mellől kiszorította." A lány megfázott, hosszas betegeskedés után meghalt. A mostohaanya került boszorkányként bíróság elé (Sopron m., 1731). A népünk körében mindmáig használatos szél érte kifejezés a történeti adatok alapján telik meg igazi tartalommal: „Az fátens ágyárul felkelvén és az asztalhoz ment. Leült, kezeit az asztalra tette . . . Amint ült, jobb kéz felül való ablakon egy nagy, sebesen zúgó szél jött, amely székül a fátens igen megijedt. És az asztaltól felkelvén, elszédült és tántorogva ment az ajtó felé . . . Tovább kitántorgott az ajtón az udvarra". A hazatérő anya ott találta: „Jobb kezét vissza és hátra tekerve találta és az száját is félrevoníd/c jobb felé. Fátens az anyja szavát értette, de semmiképp nem szólhatott" (Pozsony m., 1719). A „diagnózis" legtöbbször nem ennyire részletező és a betegségek még a recens néprajzi anyag ismeretében sem egykönnyen azonosíthatók. Különösen az élénk álomképek, látomások sugallnak költői történeteket csodálatos repülésekről, kísértet járásról stb. Mindezek már a népmese határát súrolják.