Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 60-61. (Budapest, 1971)

FOLYÓIRATOKBÓL - Th. N. Haviland—L. Ch. Parish: A Brief Account of the Use of Wax Models in the Study of Medicine (R. Harkó Viola)

vesznek részt. A King' College Hospital-ben az elnöki és titkári tisztséget hallgató viseli, de a „praeses" az oktatói kar valamelyik választott tagja, aki két évig marad ebben a tisztségben. A társasági életben fontos szerep jut a könyvtárosnak ; segít a témakutatásban, a kidolgozásban, a szükséges kézikönyveket, bibliográfiákat ajánlja, rendelkezésre bocsátja. Helyes, ha a társasági üléseken az előadásokat hallgatók tartják, de néha hívhatnak vendégelőadót is; az említett kollégium esetében nagysikerű előadást tartottak Fulton, Poynter orvostörténészek. Az ilyen alkalmak feloldják a néha óhatatlanul is előforduló apátiás fázisokat. Az orvostörténelem tanulása, hallgatása nélkül is jó orvossá válhat a hallgató; nem tekinthetjük nélkülözhetetlennek az orvostörténelem tanítását az orvosképzésben, de néhány szempontból igen előnyös. Enélkül a hallgató pályáját inkább kenyérkeresésnek tekinti, mint élethivatásnak. Más területen keres kikapcsolódást, pedig az lenne optimális, ha az orvos szabad ideje egy részében az orvostörténelemben mélyedne el, A korai specializálódás eldöntése, mellyel már a medikusnak szembe kell néznie, könnyebb, ha vannak orvostörténeti ismeretei. Ha a medikus foglalkozik orvostörténelemmel, kikapcsolódását orvosi életrajzokban, orvosi mitológiában keresi, később ez segíti abban is, hogy egyszerűen, tiszta nyelven tudja magát kifejezni, így kikerülheti a szakbarbárság veszélyét; elkerülheti a zsargon használatát, tisztán fogalmazhat, írhat. Összefoglalóan megállapíthatjuk: az orvostörténelem tanításának az a célja, hogy megértesse a medikusokkal : nincs olyan, hogy „új korszak", hanem állandóan átéljük a folytonos és folyamatos fejlődés átmeneti fázisait, azét a fejlődését, mely meg volt, meg van és meg lesz osztva az egyes generációk között. Ez az igazi jelentősége az orvostörténelemnek. R. Harkó Viola Th. N. Haviland—L. Ch. Parish : A Brief Account of the Use of Wax Models in the Study of Medicine. — Journal of the History of Medicine. Vol. 25, 1970, Nr 1, 52-70 p. Több mint 4 ezer éves múltra tekint vissza a viaszmodellek készítése, de a középkorig nincs bizonyíték arra nézve, hogy oktatási célra használták volna. A XIV. sz.-ból származik az első adat arra nézve, hogy az anatómia tanításánál egy fiatal női proszektor: Alessandra Giliani di Persiceto (1326ban halt meg) viaszkészítményeit használták. A XV. sz. közepén Andrea del Verrocchio (1435—88) művésziskolák részére készített viaszmodelleket az emberi testről. Tanítványa, Leonardo da Vinci (1452—1519) az emberi agyról készített viaszlenyomatot. Michelangelo Buonarroti (1475 — 1564) számos izomtanulmányt örökített meg viaszban. G. Vasari: A renaissance nagy mesterei c, könyvében számos olyan művészt említ meg, akik anatómiai preparátumok segítségével fejlesztették anatómiai tudásukat, így Marco Agrate, Francavilla, Giovanni Bologna, Donatello, Fra Filippo Lippi, Botticelli, Raphael, Rossi és Rubens. A művészeti iskolák viaszmodellek segítségével történő anatómiaoktatása példájára a XVII. sz. végétől az orvosképzésben is bevezették a technikailag mind tökéletesebbé váló viaszkészítmények használatát. Frederick Ruysch (1638—1731) művészi tökélyre vitte az érrendszer viaszinjekciókkal történő