Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 60-61. (Budapest, 1971)
FOLYÓIRATOKBÓL - Cartwright: The Place of Medical History in Undergraduate Education (R. Harkó Viola)
arányát megtalálnia. A 15 fejezetre tagolt munkát bőséges irodalmi utalásokkal és levéltári anyaggal egészítette ki, amely nemcsak a magyar nyelvűre, hanem más európai állam szakirodalmára és kéziratos anyagára is kiterjed. Hasznos része a könyvnek a felhasznált irodalom jegyzéke és a földrajzi névmutató is. A könyvben számos orvostörténeti vonatkozást találunk — noha a szerző nem részletezi ezeket —, de a jobbágyság történetéről alkotott kép kialakításánál fontos szerepet játszanak az egészségügyi állapotokról és az egyéb szociális helyzetről szóló adatok. Az elerőtlenedéssel, a betegséggel és a rokkantsággal foglalkozó korabeli megjegyzések némi támpontot adnak a kor egészségügyi viszonyaihoz. Kapronczay Károly FOLYÓIRATOKBÓL Cartwright : The Place of Medical History in Undergraduate Education. — Proceedings of the Royal Society of Medicine Section of the History of Medicine. Vol. 62,1969,1053-1060 p. Ha az orvosi oktatás három célját tekintjük — a hallgató segítése tanulmányaiban, érdeklődésének felkeltése a tanított tárgyak iránt és olyan tényekre, technikai sajátságokra megtanítani, melyeknek hasznát veheti a diploma megszerzése után is —, akkor ilyen szempontból az orvostörténelem oktatása nem sok előnyt jelent az orvosi tanulmányok végzésénél. Az orvostörténelem ismerete még nem segít a későbbiekben egy-egy bizonyos obskúrus betegség diagnózisának felállításánál, nem segíti a sebészt a szívátültetésnél vagy a gyakorló orvost a krónikus hörghurut kezelésénél. Az orvostörténész annyit segíthet a medikusnak, hogy igyekszik a múltat egybefűzni a jelen gyakorlatával és felkelteni érdeklődését a különböző szaktárgyak iránt. A medikusok tanrendje túlzsúfolt, mindig nő az elsajátítandó tudás menynyisége, ezért óhatatlanul csökkenteni kell a kisebb jelentőségűnek tartott tárgyak óraszámát. Az orvostörténésznek ezt be kell látnia, és nem szabad kierőszakolnia hosszú kurzusok tartását. Inkább arra kell törekednie, hogy ne az érdekeset, hanem az értékeset, a fontosat tanítsa. Vegyünk egy ismert példát: előbb-utóbb megtudja a medikus, hogy Lister fertőtlenítésre karbolt használt, de 10 oktatója közül legfeljebb egy mondja el Lister szavait a karbollal kapcsolatban (1909) : „Szükséges rossz a jobb elérése céljából". Az. orvostörténésznek itt arra kell rámutatnia, hogy a Lister által alkalmazott módszer a fontos, nem pedig az alkalmazott szer. Különben a medikusok a karbolt a patikamúzeum szerei közé sorolják, és nem látják tisztán, hogy Lister elve ma is élő, alapja a modern sebészeti technikának. Lehetne tovább sorolni a hasonló példákat, pedig az orvostörténelem célja nem az, hogy az evidens, történelmileg lényegtelen tényeket tanítsa, hanem azt, ami történelmileg alapvető. Az orvostörténelem oktatója, Sigerist szerint (1951) még száz évvel ezelőtt orvos volt és nem történész vagy kritikus. Változás ezen a téren a XIX. sz. második felében következett be az orvostudomány nagymérvű specializá-