Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Benedek István: Semmelweis betegsége és halála

körülötte történt. Senki nem vette észre, hogy megvágta a kezét, ő maga sem? Senki nem kezelte? Orvosok vették körül; senkinek nem tűnt fel, hogy lázas — és hogy mitől lázas? Egyszerű seb nem okoz lázat, egyszerű sebláz nem okoz ilyen fulmináns deliriumos tüneteket, következésképp ha az elmezavart a sérülés okozta, akkor annak el kellett gennyedni, a gennynek a szervezetben szét kellett áradni, ehhez idő kell, és ez látványos folyamat, hiszen kínzó fájdalommal jár. Az orvostudomány száz év előtt nem állt tehetetlenül a sebgennyedéssel szemben, a kezelésnek és sebészi beavatkozásnak számos módját ismerte — miért nem tettek semmit? És az orvosok abban az időben sokkal jobban ismerték a lázas deliriumot, mint ma (mert sokkal gyakoribb volt) ; ha Semmelweis valóban delirált volna, ezt nyomban felismerik és eszük ágában sincs Bécsbe küldeni — miért is tennék ? Ilyen szörnyű műhibát követett volna el Markusovszky, Balassa, Bókai, Wagner, akik nemcsak barátai voltak, hanem a magyar orvosi kar büszke ségei? Elképzelhető, hogy nem ismernek fel és nem kezelnek egy panaritiumot, nem ismernek fel egy sepsist, egy deliriumot, Bécsbe küldik barátjukat meghalni? Nem képzelhető el. Panaritium valószínűleg nem volt, toxikus delirium biztosan nem volt, a konzílium összeült és látta, hogy mi van: gyógyíthatatlan elmebaj van, amit jobb Bécsbe vinni; segíteni ugyan ott se tudnak rajta, de a családnak és az egyetemnek mégsem olyan kínos, mintha itthon kell végignézni a hosszú és keserves leromlást. Erre számítottak: ,,azt, hogy a csapás ily gyorsan érjen, mégsem vártuk" — írta Markusovszky (4). De ha tévedek, ha Semmelweisnek mégis toxikus deliriuma volt, akkor töröljük Balassa, Markusovszky, Bókai nevét a nagy magyar orvosok közül: kontárok voltak, egy hitvány sebfertőzést nem ismertek fel. És töröljük a korabeli kitűnő elmeorvosok nevét is, Pólya József, Schwartzer Ferenc, Bolyó Károly, Niedermann Gyula nevét, akikre egy egyszerű delirium kezelését nem lehetett rábízni, (Közülük egyedül Niedermann Gyula véleményét ismerjük: szerinte Semmelweis paralysisben szenvedett.) Volt-e sérülés, és ha volt, mikor? Semmelweis életében senkinek nem tűnt fel a seb, és ha volt seb, senki nem gondolt kauzális összefüggésre, Akkor sem, amikor a boncolásnál kiderült, hogy Semmelweis pyaemiában halt meg. A bonc jegyzőkönyv említi sok egyéb mellett az ujjak sérüléseit, de Markusovszkyban - aki a nekrológot írja — egy pillanatra sem merül fel Kolletschka tanár emléke, pedig ha valakinek, hát neki szemet kellett volna hogy szúrjon ez a párhuzam. Fleischer József, Semmelweis tanársegéde, hét év múlva tartott emlékbeszédében részletesen elmondja a halál körülményeit, beszél a pyaemiáról, mint „a sörs különös szeszélyéről", de sem műtétről, sem sérülésről, sem csontvelőgyulladásról nem tesz említést, még kevésbé arról, hogy ennek kórokozó szerepe lett volna. Honnan került mégis a sérülés története az irodalomba? Az első utalás a Wiener Medizinische Presse nekrológjában (5) történt, eszerint a vérmérgezés „valószínűleg annak a sérülésnek lett a következménye, amelyet egyik legutóbbi műtéte során szerzett". E valószínűséget ekkor sem Magyarországon, sem külföldön senki sem erősítette meg. Nem is került szóba egészen 1882-ig, amikor Alfred Hegar rövid életrajzot adott ki Semmelweistöl. A freiburgi szülész