Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Benedek István: Semmelweis betegsége és halála

nem ismerte személyesen Semmelweist, adatait főként Tauffer Vilmostól vette, aki viszont a szemész Hirschler Ignác beszámolójára támaszkodott, minthogy ő sem volt szemtanú. Hegar írja le először konkrét tényként a sebesülést, sebfertőzést, ennek következtében kialakuló sepsist; arról természetesen ő sem beszél, hogy e folyamatnak köze lett volna a megőrüléshez. Nyomban utána Bruck Jakab írt rövid életrajzot Semmelweistöl (6). Ebben már dramatizálva van a történet; „Betegsége kitörése előtt egy újszülöttön végzett műtét alkalmával jobb keze közép ujját megsértette, ebből panaritium fejlődött, utóbb pedig vérmérgezés." Honnan veszi, hogy Semmelweis műtétet végzett egy újszülöttön (ami elég ritka dolog, de végtére nem lehetetlen) — erről nem ad számot. Újabb két évtized múlva — az ünnepélyes szoboravatáskor, 1900-ban — Semmelweis közel 70 éves özvegye újságíróknak nyilatkozik férje haláláról, többek közt ezt mondja: „Egy beteg kezelése alatt a jobb keze középső ujját megkarcolta. Infekciót kapott. Sokáig maga kezelte. Éjszakánként vízben áztatta. Az elmegyógyintézetben aztán ebből a sebből vérmérgezést kapott..." Ettől kezdve a Semmelweis-irodalom — különféleképp variálva, de egyhangúlag — átvette a pyaemiát okozó műtéti sérülés történetét. Az özvegy nyilatkozatával kapcsolatos egy újabb misztifikáció. A nyilatkozat a Magyar Hírlapban jelent meg, és rövidített formában a Budapesti Hírlapban (7). A Magyar Hírlapnak az a kötete, amelyben ez a szám van, eltűnt a Széchényi Könyvtárból, az Orvoskari Könyvtár példányából pedig egy ismeretlen kéz kivágta a cikket. Kerülő úton sikerült hozzájutnom a cikk másolatához, amelyet valaki idejekorán készített az Orvoskari Könyvtár példányából. A nyilatkozatban Semmelweisné többek közt azt mondja, hogy halála előtt férje négy éven át volt beteg, éspedig Rokitansky bécsi kórboncnok professzor szerint a gerincveleje volt beteg négy év óta. Könnyen rekonstruálható ebből, minek tartotta Semmelweis betegségét Rokitansky. A négy év egyébként csak kórbonctani „saccolás", utalás arra, hogy az idegrendszer rombolása már évek óta folyamatban volt, az elmebaj tünetei azonban jóval később jelentkeztek. De nem olyan későn, mint amikorra a Semmelweisirodalom általában rögzíti, vagyis nem július 13-án. Ez a dátum szerepel ugyanis mindenütt, mint a betegség kezdőpontja, július 20-án pedig már szállították is Bécsbe. Ám ha az ember megpróbálja e rövid hétbe beleszorítani a szemtanúk által leírt eseményeket, kiderül, hogy ez képtelenség. Nem is a tünetekről beszélek és a személyiség megváltozásáról, ami nyilvánvalóan hosszabb időre tekint vissza, hanem csupán az özvegy és Fleischer József által közölt eseményekről (8) : „... szokatlan, különös magánélete, feledékenysége, szórakozottsága ágy, mint gyermekies modora feltűnt családja körében, az iskolában, a betegágynál, a tanárkar üléseiben..." — írja Fleischer; esténként erővel elkocsizott a pácienseihez, noha „ebben az időben az uramnak már nem volt szabad betegeket látogatni" — írja özvegye (9) — aztán a bábaeskü-jelenet, szobafogság két orvos őrizetében, konzílium, pár nap múlva újabb konzílium, amely elhatározza a bécsi szállítást, felesége levelet ír Hebrának, útrakelnek. Mindez nem fér bele egyetlen hétbe —amikor egyébként (nyár közepén) sem az „iskolában" nem szúrhatott szemet a különcsége, sem a betegágynál, mivelhogy már nem volt szabad