Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 55-56. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Regöly-Mérei Gyula: Semmelweis betegségének pathologiai rekonstrukciója a katamnesztikus elemzés és a palaeopathologiai vizsgálat alapján

Benedek jogos megjegyzései között szerepel (7), hogy hiányzik a ragozást jelző betűkettőzés („cimal", szerintem inkább: „címei"). Átnézve Semmelweis írásait megállapítható, hogy az esetek többségében nem használt betűkettőzést, hanem a mássalhangzó felett húzott kis vízszintes vonalkával jelezte ennek szükségességét, ami a régi írásokban megszokott mód. Nevét csaknem mindig Semelweis-nek írta. De vegyünk néhány példát. Markusovszkyhoz írt második levélben „erinern", az 1857-ben hallgatóiról szóló jelentésben „vorgenomeflen", az 1858. évi kérelmében „Sume", a klinikai költségvetésében ugyancsak „Sume" a bábákkal foglalkozó 1857-es jelentésében „Hebamen" stb. szerepel. Érthető, ha hevenyészett íráskor (jegyzetkészítés) elmaradt a jelzés. Ezzel szemben az iratok tartalma, a szakvélemények tárgyi bizonyítékai és az indokolások magas szellemi tevékenységet árulnak el. A számolások (klinikai költségvetés, könyvtári jegyzetek), régebben pedig könyve és a „Nyílt Levelek" hibátlanok, ami ismét csaknem teljesen cáfolja a paralysis lehetőségét. Tekintsük át azonban aparalysisre utaló írászavar jellemzőit. Ezzel már Erlenmeyer (20) foglalkozott. Obersteiner és mások megállapításai szerint ezek a következők: megváltozott írásjelleg (vonalvezetés, ductus, betűjelleg, dőlés, vastagítás), írási ataxia, váltakozó nagyságú betűk, a régebbinél kisebb vagy nagyobb betűtypus, cifrázások és hurkolások, indokolatlan aláhúzások. A leglényegesebb azonban a dysarthriának megfelelő dysgraphia, vagyis betűk és szótagok hiánya (csonka szavak) vagy éppen ismétlődése (pl. „eme megvesztegethetetlen" helyett: „ememegveszte hetetlen" vagy „megvesztetegehetetlen"). Semmelweis esetében nem találunk klasszikus értelemben vett csonka szavakat, hanem figyelmetlenségeket, helyesírási hibákat. A grafológiailag pathognom jelenségek hiánya miatt az írás alapján — meggyőződésem szerint — Semmelweisnél nem jogosult a paralysis progressiva gyanúja. c) A kartörés A kérdéssel csak röviden foglalkozunk, éspedig a spontán fractura lehetőségével, mely a tabest illetően bírhat jelentőséggel. A kortársak és életrajzírók szerint Semmelweis jobb karján 1851-ben két ízben szenvedett törést, egy alkalommal elcsúszott az uszodában, majd pedig lezuhant a lóról (Hegar 26, Fr. Bruck 12, Schmer von Waldheim 61). Az exhumált csonton végzett sebészeti (Hüttl, 29a és fej, radiológiai (Zsebó'ki lásd 53a és b) és palaeopathologiai vizsgálat (Regöly-Mérei, 52a és b) alkalmával ezért meglepetésként hatott, hogy csupán egyetlen törésvonal volt kimutatható, mégpedig a jobb humerus distalis részén. A törés spirális jellegű, dislocatio ad longitudinem nincsen, dislocatio ad axim 5 fokos, ad peripheriam pedig 6 fok (Hüttl 29a és b). Az antropológus Bartucz, aki embertani szempontból vizsgálta Semmelweis csontmaradványait tehát téved, amikor kifejezettebb dislocatióról ír (6). A törvégeket igen jó callus egyesíti. Ez, valamint a törés spiralis mechanizmusa határozottan kizárja a pathologiás (spontán) fractura lehetőségét. Annak eldöntése, hogy a kétszeres törés ugyanazon a helyen keletkezett-e, vagy az egyik esetben valójában nem fracturait a csont, ma már nem lehetséges.