Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Zsebők Zoltán: Visszaemlékezés a magyar egészségügy megszervezésére, 1945-1948

kellene az egyetemi tanulmányok befejeztével adott doktori címek ügyét. Az állami költségvetés tárgyalása során, 1947 tavaszán, Rudas László a Parlamentben kifejtette, hogy helytelennek találja, hogy az orvosok a diplomával egyidejűleg a doktori címet is megkapják. Ennek és más kérdéseknek a megoldása céljából a kultusz tárca vezetői 1947 decemberében megtárgyalták a tárca aktuális kérdéseit. Ennek során Alexits György államtitkár, továbbá Mérei Ferenc kifejtették kb. ugyanazt az álláspontot, amit Rudas László parlamenti beszédében. A tárca vezetői közül többen csatlakoztak ehhez a véleményhez, és szinte egyedül maradtam azon az állásponton, hogy egy hat éves egyetemi stúdium befejeztével reális igény, hogy a diplomával együtt a doktori címet is elnyerjék. Kifejtettem azt is, hogy hazánkban elképzelhetetlen, hogy orvos legyen valaki doktori cím nélkül, hogy nem illeszthető bele a honi viszonyokba az, hogy valaki „okleveles orvos" legyen. Véleményemmel kisebbségben maradtam, és tudomásul vettem, hogy a többségi véleményt kell elfogadni, a kisebbségi vélemény tiszteletben tartásával. Hamarosan felkeresett a Minisztériumban a Kis Újság egyik munkatársa, aki közölte velem; értesült róla, hogy a Minisztérium azt határozta, hogy az orvosok a jövőben nem kapnak doktori címet. Mondtam, hogy valóban effajta határozat született, de nem értek egyet ezzel. Megkértem, hogy adja írásban a kérdést, és írásban megadom a választ. A kérdésre adott válaszomat természetesen a miniszternek bemutattam. Ezek után megjelent a cikk: „Zsebők Zoltán nyilatkozik a doktori cím eltörléséről". Mondanom sem kell, milyen nagy felháborodást váltott ki érdekelt körökben az, hogy a Minisztérium azt tervezi, hogy az orvosok ne kapjanak doktori címet. A cikkből az természetesen nem derült ki, hogy én ezt ellenzem. Itt volt a kitűnő alkalom, hogy ezt a tervezett intézkedést ellenem felhasználják. Hamarosan az akkori diákszervezet egyik vezetője tiltakozó gyűlést szervezett a Royal Moziban. Erről értesülvén mondtam Ortutay Gyulának: a magam részéről állok elébe a tüntető gyűlésnek, s igyekezni fogok lojálisán megvédeni a minisztérium álláspontját. El is mentem a gyűlésre, amely zajos körülmények között zajlott le. Ezután közöltem a miniszterrel, hogy véleményem szerint jobb, ha posztomat olyan valakinek adom át, aki ebben a kérdésben nem exponálta magát. Nekem ugyanis sohasem voltak minisztériumi ambícióim, sohasem kerestem a minisztériumi íróasztalt és mindig orvosnak éreztem magam és visszakívánkoztam a hivatásomba. Ereztem ezt annál inkább, mert erre az időpontra esett, hogy a szegedi egyetem orvosi fakultásának megbízásából felkeresett Purjesz Béla professzor, az egyetem rektora, és közölte velem, hogy a szegedi egyetemnek az a szándéka, hogy az újonnan szervezendő szegedi röntgentanszékre engem, aki akkor a budapesti egyetem magántanára voltam, meghívjon. Számomra nagyon hízelgő volt a Purjesz által közvetített meghívás. Mégis úgy véltem, hogy 39 éves koromban helytelen és indokolatlan volna, ha mintegy a minisztériumi állásomtól elválaszthatatlan meghívást elfogadnám, bár hivatali elődeim szinte kivétel nélkül a minisztériumból tanszékekre mentek el. így azután, miután korábban, 1947 októberében a budapesti egyetem már megválasztott „intézeti tanár"-rá, 1948 tavaszán megállapodtam Ortutay Gyulával abban, hogy a körülmények .48