Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 54. (Budapest, 1970)

TANULMÁNYOK - Zsebők Zoltán: Visszaemlékezés a magyar egészségügy megszervezésére, 1945-1948

figyelembevételével visszatérek eredeti hivatásomhoz. így lettem a budapesti egyetemen intézeti tanár. Felidézve ezeket az időket ma már szinte alig értem, hogy miképpen győztük erővel, miképpen győztük hittel. De valami olyan belső láz hevített, hogy mi, akik ennek az országnak vagyunk a fiai, akik a népből vétettünk, helyt kell, hogy álljunk, és valóra kell váltani azt, amiről csak álmodtunk: legyen ez az ország és annak minden intézménye a népé, szolgálja azokat, akik ezt az országot fenntartották ezer esztendőn át. Vissza kell térnem nemcsak Keresztury Dezsőre, de Ortutay Gyulára is. Keresztury Dezső miniszterként is az volt, aki korábban. Nagyon művelt, nagyon kulturált, líraian érzékeny, tág látókörű, a szó legszorosabb értelmében vett humanista. Ő az, aki író és költő volt a miniszteri székben. Ez az egyik oka, amiért nem tudta a maga elé tűzött feladatokat elérni. Ortutay Gyula ezzel szemben — legalább így látom én, és biztos, hogy elfogult vagyok, hiszen legjobb barátaim közé számítom őt, és ezt a barátságot nehéz idők pecsételték elpusztíthatatlan valósággá — maga volt a robbanóanyag: lendület, okos bátorság egyesült benne. A szükségleteket dinamikus programba foglalta, és a kereteket kitöltő erő sugárzott abból a programból, amit magával hozott. Programját hihetetlen készséggel, diplomáciai érzékkel, politikusán tudta előrevinni. Szerintem a magyar kulturális élet vezető posztján valaha is dolgozó személyek közt kevesen voltak, akiknek érdemei, eredményei, készsége, tehetsége felülmúlta az ő képességeit. Szinte örülni kell annak, hogy ezek az idők olyan távol kerültek tőlünk, hogy ma már csak emlékek, kuriózumok, de úgy vélem szükséges volt mindezt papírra vetni azért, hogy azok, akik talán majd évtizedek múlva olvassák, legyen képük arról, hogy hol és hogyan kezdtük el az ország újjáépítését. Tudom, hogy amit itt most leírtam, nagyon szubjektív. Nem is kívántam hidegen objektív lenni. Bizonyára sok lényeges momentum kimaradt visszaemlékezésemből. Talán nem a történész pontosságával, kritikájával, patikamérlegen mértem le az eseményeket, de amit elmondtam, az jellemző, és abból messzemenő következtetéseket lehet levonni. Azokon a bajokon, amiket a háború hagyott vissza, így tudtuk megteremteni a jövő feltételeit. Egy nagy összefogás eredményeinek kell tekintenünk mindazt, ami 1945-től 1948-ig született. Nem véletlen, hogy azt a korszakot talán legjobban jellemzi a „munkások a tudományért", illetve „tudósok a munkásságért" mozgalom. Ezzel fejezhetjük ki leginkább azt, hogy milyen módon, milyen eszközökkel állt neki a felszabadult ország az egészségügy újjáteremtésének. Amikor 1947 kora őszi hónapjaiban a budapesti orvosi fakultás belső klinikai telepén, a kórbonctani intézetben ünnepséget rendeztünk abból az alkalomból, hogy használatra adtuk át a külső klinikai telepen a Gégészeti Klinika, a Sebészeti Klinika, az Urológiai Klinika épületeit, újjávarázsoltuk a Kórbonctani Intézetet, felépítettük nagyrészt az I. sz. Nőiklinika romos részét, éppígy a belső klinikai telep Belklinikájának lerombolt nagy részét, az ünneplők között nemcsak az 4 Orvostörténeti Közi.