Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 50. (Budapest, 1969)

TANULMÁNYOK - Regöly-Mérei Gyula: Fejezetek a fertőző betegségek történetéből (Gerlóczy Zsigmond emlékére)

drámai erővel ismerteti a beteg csillapíthatatlan szenvedéseit, az orvos tehetetlenségét, aki nem tehet mást, mint hogy mély szánalommal mond vigasztaló szavakat. A lepráról Hippokratesnél (Aphor. 1. III; 83), valamint Galenusnál (Dejin. med. c, CCXCV [53]) találhatunk említést. Hippokrates által az Epid. VI. 22-ben említett kórkép Sticker és Kapferer szerint pestisnek felel meg, Galenus is ír febris pestilensről (Defin. med. c. CXCIV, 53), ami lázzal, kiütéssel, hasmenéssel és hányással jár, Aretaeus pedig a pestisszerű búbokról (De caus. sign.; 4). A Hippokratesnél szereplő dysenteria (Epid. I, II, III, V, VI, VII; Aphor. több helyen [83]) voltaképpen betegségcsoport volt, és véres hasmenést jelentett, azonban Galenus (Defin. med. CCLXIX [53]) már szűkítette a kórkép értelmezését: „Dysenteria est intestinorum exulcerattio cum phlegmone . . ." A cholera nostras — mint hasmenéses megbetegedés — még a múlt században is használatos kórisme, a chole (sárga epe) szóból ered, azonban semmilyen kapcsolata nincsen a járványos ázsiai cholerával. Hippokrates írja le (Epid. V. 71, 79, VII. 67, 82; Aphor. 101 [83]), majd Galenus (Defin. med. CCLXVI [53]). Tünetei: epés hányadék, hasmenés. Általában az a vélemény alakult ki, hogy a régi orvostanban a betegség és a tünet azonos fogalom. A görög és a római orvosi művek eredeti szövegeinek átolvasásakor azonban ezzel ellenkező tapasztalatokat szereztem. Nemcsak a különböző kórképek szétválasztásáról (mint az előbb említett járványos betegségek) találtam bőséges adatokat, hanem elvi megállapításokat is. így Hippokrates (Praen. Coacae, Prorrheut. [83]) megkülönböztet rendszeres kórjeleket (semeia), alkalmi tüneteket (symptomata) és gyújtőcsoportokat (syndromai). Galenus szerint a tünet lehet közvetlen működészavar, következmény (symbelekota), amilyen pl. a láz (!), az excretio és a secretio eltérése, s végül vannak pathognom tünetek is (Defin. med. CLXVI), valamint syndromák (ibid. CCLXIX [53]). Celsus könyvében (De med. L. I. c. II) kiemeli a tünetek fontosságát. Sor anus (Peri gyn. L. II. c. IV) differentialis diagnosztikai szempontból tárgyalja a pulsust és egyéb tüneteket. Mindezek szerint arra a felfogásra jutottam, hogy a betegség és a tünet már a klasszikus orvostanban sem jelentett azonos fogalmat. A részletesebb adatokat jelenleg még készülőben levő tanulmányomban ismertetem. Hippokrates, majd — vele megegyezőn — Galenus már magyarázatot adnak a járványok okairól. Ezek lehetnek: tisztátlan levegő (miazma), mocsarak kigőzölgése, árvizek, állati és emberi hullák, romlott víz, fertőzés (epaphe) közvetlenül és érintkezés útján (metadidosis, ezzel azonos értelmű a contagium; Epid. VI [83]). A miazma és a contagium fogalma egészen a baktériumok felfedezéséig szerepelt, ha valamelyest változott is az értelmezése. A XVIII — XIX. századbeli felfogás szerint a miazma a földben vagy a levegőben keletkezik (pl. Sydenham tellurikus conceptiója), a levegő, de nem a beteg terjeszti; a contagium a szervezetben képződik és a beteg közvetíti; a miazmás contagium a szervezetből kerül a külvilágra, és ott okoz fertőzést. Az idők folyamán néhány kiváló tapasztalati megfigyelés is szerepelt, ha nem is megfelelő magyarázattal. így pl. a mocsarak okozta „rossz levegővel" hozták kapcsolatba a szabályszerűen ismétlődő lázakat; aplazmodiumokrólés az Anophelesről természetesen még mitsem sejtettek, de azt észrevették, hogy a mocsaras