Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Molnár Gyula: Népi gyógyítás emlékei a bihari boszorkányperekben

az emberen viselt ruhadarab mintegy azonosul a viselőjével, és a vele végbemenő események hatással vannak a gazdájára is. Ez az eljárás főként akkor volt használatos, ha nem javast, hanem ennél még hathatósabb erejű személyt, a nézőt keresték fel. Kik a nézők? A néprajzi tudomány így határozza meg: „A földöntúli adomány hordozóinak egyik sajátos típusát a látó (néző) emberek alkotják. Vannak, akik megmutatják a földbe rejtett kincs helyét, a gyógyító hírben állók viszont előre tudják, hogy milyen betegség sorvasztja a hozzájuk zarándokló beteget." Nyírmihálydiban élt egy Csokaj nevű ember, „csak az égre nézett" és meg tudta mondani, milyen halállal hal meg a kérdező [7]. A híres váradi néző szerepel az 1699. évi, derecskéi boszorkányperben, melynek tanúvallomásai nyomán kibontakozik az eljárás lényege. Oláh György tanú, aki maga is páciense volt a nézőnek, vallja: „ . . . rendkívül való nagy nyavalyában lévén, Feleséghem eövemet küldte Váradra az Nézőhöz, holott mondotta az Néző: az ki a kotlós tyúkot adta, az evett meg. Virágos Mártonné adta pedigh." A másik tanú, Juhász Istvánné vallomása szintén Virágosnét terheli: „Panda lányomnak három ízben más fél fél napigh Szava elfogódván, hallottam orvoslására mondották, valamely gyakrabban kezednél forghó Kalánod vagyon, akire gyanakszol, azzal üttesd megh háromszor a száját és megh gyógyul. Mire nagy reménkedéssel (könyörgéssel) reá vévén Virághosnét, Leányomnak szava megh jött és megh gyógyult. . ." Ugyanezen per harmadik tanúja, Reszegi Istvánné vallomásában a váradi nézővel fenyegeti meg az őt megrontó Virágosnét, aki csak így hajlandó kívánságát teljesíteni: „ . . . bé viszen az Uram Erdélyben a Nézőhöz, ha meg nem gyógyítasz. Ez szavam után meggyógyultam." [8]. A vallomások szerint általános hiedelem, hogy a rontás nem más, mint valaki életerejének elfogyasztása, „megevése", ahogy Oláh Györgynek mondja a váradi néző. A gyógyulás első feltétele az, hogy ismeretessé váljék a rontó személye s így rá lehessen kényszeríteni a kötés feloldására. Ha erre nem hajlandó, akkor egy nála erősebb hatalmút kell keresni, aki a beteget meg tudja gyógyítani, de a gyógyulás ugyanekkor a rontó veszedelmét is jelenti. Úgy látszik, ilyennek tartották a váradi nézőt, aki távolból is hatalmában tarthatta a nála gyengébb erejű malefikát. Ugyanez áll a jószágrontás esetében is, amint az 1715. évi, berekböszörményi jegyzőkönyvben vallja Balai Györgyné 40 éves asszony : „ . . . egy Süldőnket megnyargalták (ti. a boszorkányok), mondgyák, melegiben nyúzzam meg. Az ganajában az füstre felkötik, Farkasné mindjárt odajön, kérdi töllem, miért kötötték azt fel, az Bűrít az Szűrübe viszik, megh verik keményen, annak utána elvagdalják. Farkasné mindgyárt ágyban és sebekben esik, másnap eljön osztán az ura, Salátát kér tüllem, adok neki s elviszi, mindgyárt gyógyul, azzal raggatta sebjeit." Patócs Jánosné 30 éves vallomása ugyanitt: „ ... az megh döglött Tehénnek az Ganaját kösse fel, kire gyanakszik, oda megyén . . . oda is ment Farkas Andrásné ..." Márki István 33 éves és 25 éves felesége vallják: „ . . . abban az órában (amikor Tóth Jánosné gyümölcsöt kért, de nem kapott) az gyermekünknek összve kucsójják az szájját harmad egész napig, se nem ett, se nem ihatott, az késsel is feszegettük az száját, már csak meghótt volna, hanem minthogy reá gyanakod-