Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)
A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 50. ÉVFORDULÓJÁN
csekély munkabér vérszegényei, az ólom, a higany rokkantjai — s mi önönmagunk előtt szégyenkezve adtuk át nekik a receptet akkor, mikor éreztük, tudtuk, hogy a társadalom szorul receptre, gyógyításra. S közben az élet vég nélkül dobálta elénk a rettentőbbnél rettentőbb statisztikákat : hogy száz len- és kendermunkás közül csak hatan élik túl a negyven évet, hogy a szövőgyári munkások 9%-a marad csak életben negyvenéves koráig, hogy az ólommunkások csaknem valamennyien ólomhűdést kapnak; a női ólommunkások nagy százaléka pedig elvetél, vagy ha nem, gyermeke testileg, szellemileg visszamarad, béna és hülye lesz stb., stb. Minek folytassam ? Az orvosok annyira nem tartották titokban ilynemű adataikat, hogy valószínűleg csak ismétlésekbe bocsátkoznám. Különben is sokkal érdekesebb, ha nagy vonásokban azt a fölemelő perspektívát nyitom meg az olvasó előtt, melyet eddig csak lelki szemeink elé varázsoltunk, most azonban a régi rendszer várának lerombolása után a maga eszményi valóságában látunk magunk előtt. Minden forradalom új elvek diadalát jelenti. A régi társadalmat új, a fundamentumától kezdve átépített társadalmi rend váltja föl. Természetes tehát, hogy az orvostudomány, az egész egészségügy átformálásának is karöltve kell járni, egységesen a nagy forradalmi bontó és építő munkával. Az orvostudománynak is kell tehát találni egy olyan új elvet, melyre szilárdul építheti majd a jövő egészségügyét. Ez az új princípium : a prophylaxis — a betegségek lehető megelőzése. Amint Rousseau, Marx és Engels tanai nem újak, úgy már ez is régi tana az orvostudománynak. Sok-sok meddő küzdelmet vívtak érte legnagyobbjaink is, de mit tehetett érette az a pár ezer orvos a régi világ hatalmasaival szemben ? Az orvostudomány és a szocializmus határtudományok. A prophylaxis érdekében semmit sem lehetett volna tenni szociális újítások nélkül, ettől pedig mindennél jobban féltek az ország volt vezetői. Azt akarták, hogy az orvosok is elfeledjék az ember természetrajzának azt a fontos tételét, hogy az ember társas lény s az emberre csak mint egy — a miliőjéből kiragadott — egységre tekintsenek. De az orvostudomány mindevvel nyíltan fölvette a harcot s lépten-nyomon hangoztatta, hogy a nemi betegségek terjedésének egyetlen oka a katonai szolgálattal mesterkélten későre kitolt házasodás, a tuberkulózisnak a rossz lakásviszonyok stb., amelyek már mind kiáltó vádak voltak a régi társadalom tarthatatlan rendje ellen. Nézzük hát az új irányelvet, az új csapást, melyen az orvostudomány a jövőben haladni fog. Az új elvnek, a prophylaxisnak bevonása, kellő értékelése, amint már fentebb is említettem, nem éri az orvosokat váratlanul. Azt, hogy a szociális tényezőket nem szabad mellőznünk, sőt komoly figyelemre kell méltatnunk, már régóta hangoztatja a legkiválóbb orvosok tekintélyes percentje. Az ő fáradhatatlan, döntő érvekkel teli munkásságuknak köszönheti az orvostudomány egyik leghíresebb, legéleterősebb hajtását : a szociális orvostudományt, melynek a mi egyetemünkön is tanszéket ad az új kormány. Ez majd lehetővé teszi azt, hogy a jövő orvosai úgy tekintsenek a beteg emberre, mint egy nagy társadálom megbetegedett tagjára s keressék minden alkalommal azt, hogy mennyiben volt szerepe a betegség kialakulásában a társadalmi tényezőknek s nem lehetne-e azokat kellő elővigyázatossággál (prophylaxis) kiküszöbölni. Ennek az eszmemenetnek megvilágítására fölhozom Pach Henrik kitűnően szemléltető példáját. A lúdtalp keletkezésében nagyon fontos szerepe van az alsó végtagok, a lábboltozatok állandó megterhelésének. Ezért leggyakoribb pékek-