Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 48-49. (Budapest, 1969)
A MAGYAR TANÁCSKÖZTÁRSASÁG 50. ÉVFORDULÓJÁN
nél, pincéreknél, kereskedőknél stb., akik hivatásuknál fogva sokat kénytelenek állni. „A statisztika szerint — mondja Pach — ezer munkás közül 19,9%-nak van lúdtalpa. De a statisztika azt is mutatja, hogy ezer pék közül 22,7'-nél található lúdtalp, vagyis a pékek körében háromszor olyan gyakori a lúdtalp, mint a többi munkásnál, holott ezek is sokat állanak." Mi ennek az oka? Ha a maradi orvostudomány nézőpontjából az emberre csak mint biológiai egyedre tekintünk, a kérdést soha sem oldhatjuk meg. De a szociális orvostudomány, amely számadatokkal dolgozik s betekint a munkások társadalmi viszonyaiba, egy csapásra megoldja a rejtélyt. A pékek 38,5%-a kezdi meg álló foglalkozását tizenkilenc éves korán alul, tehát már olyan korban, mikor még a csontváz gyenge, fejletlen s a lábboltozat szalagjai kevésbé rugalmasak s kinyúlnak az állandó megterhelés folytán. Ezért a lábboltozat lesüpped s a talp elveszti szokásos vájoltságát. A többi munkásoknak körülbelül csak 13%-a kezdi meg ilyen korai időben álló foglalkozását s így a számadatok csaknem teljes pontossággal beigazolják föltevésünk helyességét, mert 13 csak 1 j 3 részét teszi a 38,ő-nek. A teendő a prophylaxis szempontjából világos : húszéves korban rendszerint befejeződött a csontváz- és szalagrendszer kifejlődése s avval az egy évi várakozással fölér az, ha olyan sok ezer embert mentesíteni tudunk helyesen alkalmazott óvintézkedésünkkel egy sok fájdalommal és kellemetlenséggel járó betegségtől. Említhetek még más példát is. A nagyfokú visszértágulás az alszárakon leggyakrabban fordul elő a kofáknál. Vajon miért? Terhesség idején a vér visszafolyása az alsó végtagokból a szív felé kissé akadályozott s ezért e területen kisebb fokú pangás jön létre, minek következtében a visszerek láthatókká válnak s a bokák körül a bőr csekély mértékben vizenyős lesz. De fokozza ezt a különben teljesen élettani pangást a járás és az állás, tehát a testnek függőleges tartása. Ha a terhes nő nem erőlteti túl magát sok állással, akkor ez a pangás csak oly kicsiny mértékben tágítja ki a visszereket, hogy ez szülés után visszafejlődik. Másként áll a dolog olyan nőknél, akiknek foglalkozása sok állással jár s kiket társadalmi viszonyaik, a megélhetésért folytatott küzdelem arra kényszerít, hogy munkájukat előrehaladott terhességük idején is folytassák. Ezeknél hatalmas visszértágulások fejlődnek ki, melyek messzi túllépik az élettani határokat, s a szülés után változatlanul tovább fönnállnak, sok-sok kínt, fájdalmat okozva a járásnál szegény munkásasszonyoknak. Sokszor ki is fekélyesednek s előidézik az ismert als zár fekélyt. Hogy segíteni itt is könnyen lehetne, az természetes. Ha az állam lehetővé teszi a munkásnő dologmentesítését a terhesség alatt, ez a baj a jövőben annyira ritka lesz, amilyen gyakori most. A múltban másként oldották meg az ilyennemű kérdéseket. Mikor pl. rájöttek arra, hogy kiningyárakban dolgozó nők gyakran vetélnek, egyszerűen elbocsátották az összes asszonyokat, anélkül, hogy további sorsukkal törődtek volna. Azt hiszem eléggé érthetővé vált az előbbi példákból a prophylaxis átalakító fontossága. Van még azonban egy más föladatunk is, az ti., hogy fölvilágosítsuk a nagyközönséget arról, hogy miképpen védekezzék a betegségek ellen önerejéből a jövő jobb szociális viszonyai között. Ha a társadalom új rendje lehetővé teszi a betegségeket előmozdító szociális tényezők messzemenő kiküszöbölését, azaz a szociális prophylaxist, akkor mindenkinek arra kell törekednie, hogy ezt erősebbé, teljessé tegye az egyéni prophylaxis által. Ennek kifejlesztésére már a múlt időkben is tettek
