Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Bencze József: Adatok a magyar népi empirikus állatgyógyászathoz

vonta be a természetfeletti erőket elgondolásaiba és eredményeibe, azok értékelésébe, mint az egyidős embergyógyítás tette. Művelődéstörténeti alapon ezt könnyen meg is érthetjük, hiszen állattenyésztőkről lévén szó, hamarébb megismerkedtek az állati boncolással és levonhatták azokból tapasztalataikat, viszont az emberboncolásra, amint tudjuk, még nagyon soká került a sor és hosszú ideig az állatboncolás tapasztalatait vitték át az emberi betegségek spekulációiba is. A sok kedves és hasznos állataik megmentése balesetben, betegségekben, nagyban előre vitte a tapasztalati gyógyítást, mert bátran és sokkal természetesebb logikával nyúltak állataikhoz, akár növényi gyógyszerekről volt szó, akár manuálisan kellett beavatkozni, operálni. Egészen bizonyos, hogy a legkezdetlegesebb kultúra idején a körülmények megváltozása, az állati munka, a vándorlással járó behatások és klimatikai viszonyok, éppúgy mint a talajviszonyok, bárhogy is védte az ember saját állatjait, mégis megtámadták az állatok szervezetét, állatbetegségek jelentkeztek, amelyeket igyekeztek meggyógyítani, és így biztos, hogy az állatgyógyítás már az őskorban elkezdődött. Hogy az állatgyógyítás régebbi-e vagy az embergyógyítás, ezt eldönteni nem lehet, de az előbbiekből az következik, hogy az állatgyógyítás volt a korábbi. Ha még meggondoljuk azt is, hogy az ősi vallások állatáldozatai, azok felboncolása s az abból való jóslás mennyivel megelőzte az emberboncolást, valóban az állatgyógyítást mondhatjuk korábbinak. Ókori műemlékek és irodalmi emlékeink azt bizonyítják, hogy már Egyiptomban állatgyógyítás folyt, sőt — Herodotos szerint — férfi és női állatápolók voltak, a papok pedig (pastophorok) vizsgálták és gyógyították az áldozati állatokat. Sőt már bizonyos szakosítás is megindult közöttük, egyik csak a szarvasmarhákhoz, mások a gazellákhoz, harmadik csak a szárnyasokhoz értett. I. u.-i századokban az állatgyógyítás párhuzamosan haladt és fejlődött az emberorvoslással. A bizánci birodalom vége felé már ilyen nagy orvosi nevek mellet mint Oribasius, Aetius, Tralles kiemelkednek ezek az állatgyógyítók: Apsyrtus, Vegetius, Theomnestus, Hierocles stb., sőt Jordanus Ruffus és Laurentius Rusius egész magas nívóra emelték az állatgyógyítást.