Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 42. (Budapest, 1967)

Szállási Árpád: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban I. rész

AZ ORVOS ALAKJA A MAGYAR SZÉPIRODALOMBAN írta: SZÁLLÁSI ÁRPÁD (Kesztölc) A

Z orvos regényhős, a fehér köpeny, az injekciós tű és a műtőlámpa misztikuma mindig mágnesként vonzotta az írók és az olvasók érdeklődését egyaránt. A világirodalom ömlesztve kínálja a példákat, a faj súly beosztás egyik szélén a Dr. Arrowsmith, a másikon a Réztábla a kapu alatt, hogy csak a legismertebbekre hivatkozzunk, bár ez utóbbinál megerőltetés nélkül lehet silányabbakat találni. A magyar irodalom sem szűkölködik orvos szereplőkben. Ha nem is születtek jogos, vagy kétes értékű világsikerek (ez regényirodalmunkról általában is elmondható), megközelítőleg hű tükörképe a mindenkori magyar orvosi rétegnek. Műfajok közül természetesen elsősorban a regény, továbbá a dráma jöhet számításba, a líra aligha. Tekintettel arra, hogy nálunk a regény alig több, mint másfél százados múltra tekinthet vissza, utalnunk kell röviden a regényt megelőző, annak szerepét betöltő elbeszélő költészet orvosi vonatkozásaira. Elég csak Gvadányi József 1790-ban megjelent; A falusi nótáriusnak elmélkedései, betegsége, halála és testamentuma című eposzt említenünk. Az ízes népi nyelven írott műbe a maradi intelmek mellett az orvosoknak sem kölcsönöz sok bizalmat. Mert: ,,ő az embereket Chinával kínozza, de egészségekre őket ritkán hozza." Nagy keservében a nótárius inkább a vén kuruzsló Tóti Dorkóért szakaszt, hogy erőre keljen a ló-hunyor leve, vagy a békanyál csodatévő hatásától. A múlt század első felének nagy eszme áramlata, a reformkor fő kifejezési formája még a hősi éposz volt. A fennkölt hangvételű, csodálatosan hullámzó ritmus-áradatok, letűnt korok emberfeletti-