Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 38-39. (Budapest, 1966)
Bakardjiew, Wassil N.: A Popov-féle sejtstimulációs tan
A POPOV-FÉLE SEJTSTIMULÁCIÓS TAN Z orvostudomány, illetve a gyógyászat történetében a „sti"** mulatio", a „Stimulus és contrastimulus" fogalmai Holler (1) (1708-1777), Gullen (1712-1790) és John Brown (1736—1788) nevéhez fűződnek. Utóbbinak volt a véleménye, hogy mindaz, amit mit életfolyamatoknak tartunk, a szervezetet érő ingerek állandó összesége. Az egészséget az inger és az ingerelhetőség közti egyensúly képezi. A betegséget az ingerhatások hiánya vagy túlzott mennyisége okozza. A betegségek kétféle módja létezik: astheniásak, amelyeknek az ingerhiány a feltétele és astheniásak, amelyeket a heves ingerek okoztak. A legtöbb betegség asthenias eredetű (97%). Ennél fogva a gyógykezelésnek ingerkeltőnek, izgatónak kell lennie. Brown gyógyszerei többek között ezek voltak: érvágás, bor, ópium stb. Brown tana egész Európában elterjedt. Németországi követője Junger Röschlaud (1768—1835) volt. Milanóban, Olaszországban működött Rasori (1766—1838). A kiütéses tífuszt tamarainddal, salétrommal, savanyú italokkal és böjttel kezelte, miközben enyhítésül Tartarus stibiatust adott. Azt a megfigyelést tette, hogy ennek az emeticumnak legerősebb adagjaira sem volt a betegeknél hányás észlelhető. Ezt ő Diathesis sthenica gyanánt definiálta. Ezt az elvet minden gyulladás esetében alkalmazta és a gyógyszereket nagyobb adagban írta elő. így minden betegséget stheniás jelenségnek tartott. 1816-ban Tomrrasini bevezette a contrastimulus fogalmát — azaz az ún. negatív brownianizmust, amely a legerősebb szereket és adagokat ajánlotta. így lett az érvágás — a mindent gyógyító csodaszer. Vieussieux a vérelvonást minden gyulladás esetében ajánlotta. így ez a Diathesis di Stimolo (Orvostörténeti áttekintés) írta: WASSIL N. BAKARD JIEW (Szófia)