Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 31. (Budapest, 1964)

Dr. Réti Endre: Magyar darwinista orvosok (1945-ig)

ség ellen intézett oktalan és meggondolatlan támadásaik megvívásához. Ezek a támadások keltették azt a balhiedelmet, hogy a darwinizmus az erkölcsi rossz egyik forrása és formája, amit egy legtuóbb megjelent, egyébként érdemes magyar könyv röviden és tömören így fejez ki: „Világnézeti értelemben a darwinizmus egyjelentésű a modern nyelven monizmusnak nevezett atheizmussal... Ezzel szemben azt hiszem, elégséges a Fajok eredete híres végszavaira utalnom, amelyek Darwin hitvallását egészen másnak bizonyítják." A továbbiakban a genetika problémáival foglalkozik. „Johanssen szerint a kiválogatás eredményessége csak látszat, mert a fenotípus és genotípus keveredéséből válogat, a szelekció nem tud újat teremteni, csak a meglévőt jobban kidomborítani." A végén a .,tiszta vért" szelektáljuk, hisz ennél tovább nem mehetünk. De van a mutáció, mely nyersanyagot ad a szelekciónak. Az apró, a ,,kis mutációk" nem jelentősek a szelekcióban (Entz, Baur 1930. Einfürung in die Verbungslehre). A természetben a versengés nem olyan alapok között folyik, amelyek csak egyetlen kevéssé elütő sajátságban térnek el, hanem sok, esetleg több száz ilyen apró, magukban véve jelentéktelen sajátság kombinációjában, amelyek együtt már olyan különbséget adnak a törzsalakkal szemben, hogy valóban előnyt jelent, s így megvan a szelekciós értelme. „így a darwinizmus ügye ma bizonyosan sokkal szilárdabban áll, mint ezelőtt 2—3 évtizeddel állni látszott." Ugyanolyan okokból kifolyólag, mint Krompechemél láttuk, a dialektikus materializmus ismerete híján az ismert szövettani kutató Huzella Tivadar (1866—1950) a mechanisztika és vitaiizmus között ingadozik. „Huzella Tivadar professzor kutatásaival a morfológiai kutatások területén vezető helyet foglalt el az intracelluláris struktúra jelentőségére irányuló kutatásaival" —• írja egyik életrajzírója; „A biológus világnézetében a vitaiizmus és teleológizmus ideája bizonyításra nem szoruló axióma gyanánt él" — mondta ő maga 1927-ben, „Az organizmus és mechanizmus" c. előadásában.