Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Erdősi Laura: Wernher: De admirandis Hungáriáé aquis (1549)

nak nagymcnyiségû halat, miután a víz lefolyt, másrészt jó áruk van a szomszédoknál, akikhez sóval fűszerezve szállítják. Mégpedig többnyire olyan csukákat találsz ott (mert ez a tó inkább bennük bővelkedik, mint más halfajtákban), amelyek - s ezt joggal csodálhatod - két könyöknyire is megnőnek. Ez a körülmény eléggé bizonyítja, hogy azokban a mélységekben kell tenyészniök, vagy legalábbis növekedniök, mert lehetetlen, hogy ekkora nagyságot érjenek el, amíg a víz odakint áll. Aztán, amikor a tó kiszáradt, azt az oldalát, ahol a talaj be van vetve, learatják, majd pedig ugyanezt bevetik, mielőtt a víz elárasztaná. Maga a talaj tömény, termékeny, s mindenekelőtt anynyira maghozó, hogy huszadik napjára már vágni szokták. Azonban nem mindenütt egyforma a termékenysége, mert nagyrészén kákán kívül más nem terem. Hogy ez a tó minél híresebb legyen, hozzáteszem, amit Te, mint jeles ismertetőjegyét említettél, hogy ti. egy mérföldnyire van attól a vártól, melyet mind a krajnaiak, mind az olaszok Postuniának hívnak. Mondtad róla, hogy a velenceiek Miksa császártól az utolsó köztük kötött szerződés alkalmával vették el. Mikor pedig teljesíteni kellett a szerződés feltételeit, visszaadták. Jól látható helyen emlékül hagyták ezeket a verssorokat, melyeket akkor ott olvastál: Mindenek után a legyőzött Postumia visszatér. Köveit azonban a győző szép zsákmányként viszi haza. Mivel pedig amit itt a víznek időnkénti megjelenéséről mondtunk, emlékezetembe idéz olyan forrásokat, melyekben ugyanez történik, noha nem tartottam kötelességemnek, hogy egészen a külföldön levőkre is kiterjeszkedjem, meg nem tehetem, hogy meg ne említsek kettőt közű-