Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 29. (Budapest, 1963)

Erdősi Laura: Wernher: De admirandis Hungáriáé aquis (1549)

sággal önti ki, hogy a visszaáramlás heves rohanását még egy menekülő poggyász nélküli lovas is alig bírja elkerülni. így hát amerre hely van, a vizek elöntik, s akkora tavat alkotnak, hogy az a legtöbb helyen 18 könyöknyi mélységű, s ahol a legsekélyebb, ott is felér a jól megtermett ember magasságával. Mindezen talán kevésbé csodálkozik, aki tudja, hogy abban az országban léteznek olyan folyók, melyek a föld alá folynak, és miután ott hosszabb távot tettek meg, ismét kifolynak, meg olyanok is, melyek, ha elvesztek, többé elő nem tűnnek. Mert úgy okoskodik, hogy innen a vizek rejtett csatornákon keresztül a tóba folynak, különösen, ha tud róla, hogy ugyanott többfelé nagy barlangok vannak a hegyekben, s ezekben hallani a zuhogó víz hangját. Mintegy víztartályok ezek, s hogy a patakok innen jönnek elő, annál kevésbé látszik kétségesnek, mivel bizonyos, hogy élő kacsákat hordoznak, már pedig mindenki tudja, hogy utóbbiak nem tartózkodhatnak földalatti helyeken, ahová nem jut el a levegő. Ámde, mivel tudják, hogy a víznek ezt a gyarapodását nem hegyipatakok, vagy más rejtett vizek okozzák, hanem a vermeknek az a felbuborékolása, szinte hányása, továbbá, hogy ismét oda húzódnak vissza és szívódnak fel. mindez pedig meghatározott időközönként történik, ki tagadhatná, hogy ez csodával határos? Az is növeli a dolog újszerűségét, hogy a víz majdnem olyan gyorsan húzódik vissza, mint ahogyan előtör. Csaknem az egész talaj, s nem csupán azok az üregek, úgy fogadják magukba, mintha rostán öntenek át. Mikor az ottani lakosok tudják, hogy ez bekövetkezik, amennyire lehet mindjárt eltömik a nagyobb üregeket és csoportosan sietnek oda halászni, ami nemcsak kellemes, de igen hasznos is számukra, hiszen egyrészt könnyen fog-