Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 25. (Budapest, 1962)

Dr. Jendrassik Loránd: Semmelweis és Lister teljesítményei egy mai élettan-kutató megvilágításában

nálását elősegítette. Azt, hogy ez bizonyos érdem volt, szerintem Semmelweis életének tragikus befejezése bizonyítja. Pasteur felfedezése már 1857-ben került publikálásra. Láttuk, folyományai már 1861-ben nálunk is, az Orvosi Hetilapban is olvashatók voltak, ő azonban mindezekről nem vett tudomást. Olyan volt, mint a váruédelem, amely akkor roppan össze, amikor a felmentő sereg már megérkezett. Ha Semmelweis egyezteti tanait a bakteriológiával, s ezt hozza fel ellenfeleivel szemben — minthogy már rendelkezésére álltak — a vitában már akkor kétségkívül ő maradt volna győztes, s minden másképp lehetett volna. Rejtély, miért kellett ennek így történnie? Talán a contagiumelmélet régi, ki nem elégítő formái tartották őt vissza az ilyen magyarázattól? A Semmelweis-féle, s a contagiumos elmélet volt azonban a baktériumos magyarázat előfutára, s bizonyítéka annak, hogy a baktériumok valóban okozói és nem okozatai a betegségeknek. S az agyvelőket ennek előzetes ismerete készítette elő az új tények befogadására. Bármily kitartó és rokonszenves egyéniség volt tehát Lister, helytelen szerepét úgy előadni, mintha a fertőzéses teóriák, melyek Angiiéiban is Semmelweis-nek Routh által közvetített tanaiból erednek, ne lettek volna számára jelentősek. Simpson, miután már levelezett Semmelweissel, írt egy munkát, amelyben sebészeti téren látta meg kb. ugyanazt, amit Semmelweis a szülészetben talált a kórházak ijesztően nagy mortalitását a magánprakszissal szemben. Ezért egyes angol orvostörténeti szakírók, pl. Reulon (ezt Hutyra Ferencnek 1923-iki Listerről, mint akadémiánk tagjáról tartott emlékbeszédéből veszem), Simpsont tartják olyannak, aki Listerre hatással volt és felfedezésében elősegítette. Nos, ha Simpson volt ilyen, akkor tulajdonképpen Semmelweis volt az, akitől a figyelmet e kérdések iránt, s az első eredményeket is vette. Érthetetlen, hogy is próbálhatja valaki a 20 év előtti és környezetében is annyira elterjedt eredményeket magára hatástalannak mondani! Fliszen ha valaki e témával foglalkozik, súlyos hiba, ha ennyire negligálja az irodalmat. És Lobkouitz hiába is esküdözik becsületszavára, hogy nem ismerte a Rigolettót, alkotása tehát eredeti; beszédje egyszerűen nem számít, hiszen