Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Dr. Reinhold F. G. Müller: Az indiai sebészetről

AZ INDIAI SEBÉSZETRŐL Prof. Dr. REINHOLD F. G. MÜLLER (Einsiedel bei Karl Marxstadt. D. D. R.) modern orvostudomány sok szót vett át idegenből, közöttük a sebészt megjelölő „chirurgus" szót is, melynek eredeti jelentése: kézzel dolgozó - főleg véres beavatkozásoknál -. A címben mégsem ezt a szót használtam, nehogy félreértésre adjak alkalmat. Az újkori orvosi szakkifejezések azonban elősegítik a megfelelő fogalom átvitelét olyan időben és térben távoleső orvostörténeti területre, mint amelyhez az ősi indusok is tartoznak. Az ilyen szavakat körül kell írnunk, ami gyakran nehéz, mert a legjobb akarattal sem vonatkoztathatjuk el teljesen saját elképzeléseinket. Az általam követett eljárás nem tanító célzattal történt. A szanszkrit és az indus nyelvvel foglalkozók nyilván megértik a fordítások mondanivalóját, az orvostörténésztől azonban távolesnek az indiai szövegek és csupán ezért fűzök hozzá magyarázatokat és megjegyzéseket. Nyelvtudományi szempontból a Rgveda énekét tekintik a legrégibb szövegnek. A IX. 112. ének így kezdődik: „A fafaragó

1 töréskárt keres, az orvos testi fogyatkozásokat, a brahmin (pap) olyan egyént, aki somát (italt) áldoz", majd így folytatódik: „Énekes pap vagyok, apám orvos, anyám feltölti a malomkövet" (liszt készítése céljából). Az énekesnek orvostól való származása utóbbinak a papokkal való kapcsolatára utal, tehát orvos tevékenysége vallásos orvostudományként értékelhető. A vallás általános fogalma kritikai szempontból igen sokrétű, a korok irányzataitól és a különböző népek felfogásától is függ. A régi perzsák például elvetették az isteneknek emberi alakban való ábrázolását (Herorotosz I., 131.), ennek