Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 24. (Budapest, 1962)

Dr. Reinhold F. G. Müller: Az indiai sebészetről

azonban látszólag nincs nyoma a Rgvcdában, amely az isteneket emberekként értékelte. Az élénk eszű védikus árják az úgynevezett természeti erőket (tűz, szél, eső stb.), továbbá érzelmi megnyilvásnulásukat (mint a harag, Id. X. 83, 84.), vagy a környezetükben feltűnő egyéb jelenségeket közvetlenül ható lénnyeknek ttekintették. (A modern visszaható „megszemélyesítés" szó használata itt történetileg aggályosnak látszik.) Az emberi hasonulás formai vagy alaki értékelés tekintetében elsősorban e lények működésének (hatásának) figyelembevételén alapult, amely lények bizonyos ismeretfogalom szerint absztrakciónak számíthatnak, eredetileg a makro- és mikrokozmosz (illetőleg az emben) közötti kapcsolatok következményeként, amiből világ- és életfelfogás adódott (vallás helyett). Ilyen gondolkodásmódnál a kedvező hatásokban istenségeket láttak, melyek üdvöt árasztanak; ellentétben a szörnyekkel, melyek károkat és bajokat okoznak; idetartozott a betegség fogalma is.

2 Az üdvöt árasztó istenek közül csak idővel váltak ki olyanok, akik gyógyítanak, mint pl. a „paripák tulajdonosai", a két Ásvin. A jót vagy a gyógyulást fiatalító fürdők révén, később - a gyógyításokról szóló tudományos jelentések szerint - fűszerekben gazdag táplálékkal érték el.

3 Ez útmutatásul szolgál az indusok úgynevezett terápiájának saját értékelésük szerinti irányvonalára vonatkozóan is, de az értékelést történettudományosan csak saját ítéletükre vonatkoztathatjuk/' Papi, ill. orvospapi szokás szerint a baj elleni gyógyszert kézbe vették, tehát szó szerint „kezelték". Habár növényekből készült gyógyszereket a nép nyilván ősidők óta használt (itt csupán az erősítő és bódító „soma"-italra, a gyógyszerek királyára utalunk),

0 aligha kétséges, hogy a védikus árják bevándorlásuk idejétől kezdve csak lassanként vették át az őslakosságtól a különféle gyógynövények használatát. Ezeket kipróbálták, majd gyógyhatásúkat tudományos alapon feldolgozták. Az indo-árja orvostudomány önálló fejlődése azonban egyes idegenből vett eljárások elsajátítása ellenére sem vitatható.

0 E néhány, elöljáróban tett megjegyzés az indiai orvostudomány egyes fontos fejlődési mozzanatára kívánt rámutatni. A sebészorvosi hajlam nemigen fedezhető fel, holott a gyakorlatban kétségtelenül szükség volt sebészi beavatkozásokra. Jellemző, hogy a két Ásvin a Vispala nevű kanca egyik elvesztett lábát ércből pótolta,

7 e sza-