Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 21-22. (Budapest, 1961)

Dr. Berndorfer Alfréd: A veleszületett rendellenesség pathogenesise történelmi szemléletben III.

tovább alakulhatnak és súlyosbodhatnak. A veleszületett rendellenesség kihatással van tehát a későbbi életre. Példának említi a dongalábat, amelyet korai stádiumban bizonyos mértékben helyre lehet hozni, azonban későbbi korban már nem igen lehet korrigálni, mivel addigra a deformitás igen súlyossá alakult. Ammon szerint számos olyan rendellenesség van, amely csak a későbbi élet folyamán nyilvánul meg, pl. a csípőficam. Befejezésül Ammon ezt írja: „A rendellenességeknek a születés után az egész szervezet általános fizikai és pszichikai fejlődésére kifejtett hatása rendkívül fontos. Erre vonatkozólag általános normákat felállítani nem lehet." Pl. a hydrocephalus egy bizonyos fokon megállhat és a szellemi fejlődés normálisan alakulhat, míg más esetben oly nagymértékben fokozódhat a defektus, hogy a csecsemő életképtelenné válik. A pszichikus hatást néhányan túlértékelik, bár elvitathatatlan, hogy pl. egy dongaláb lelki depressziót okoz, ami viszont nem azt jelenti, hogy a lelki depresszió és a testi elváltozás valamiféle organikus összefüggésben van. A lelki defektus csak egy következmény, ami akkor lép fel, amikor a gy ennek testi defektusának tudatára ébred. Ezt mai ismereteink mellett neveléssel és gyógypedagógiai irányítással meg lehet akadályozni. Erről a kérdésről és általában a rendellenességgel született gyermekek szociális, testi és lelki rehabilitációjáról nemrégen a londoni fejlődési rendellenesség világkongresszusán Debré párisi gyermekgyógyász tartott előadást. Ammon munkája a klinikai embryopathologia szempontjából alapvetőnek tekinthető. Klinikai vonatkozásban hasonló könyv a veleszületett rendellenességekről csak 1898-ban jelent meg Kirmissontól, aki Ammonhoz hasonlóan a rendellenességek / sebészetéről írt összefoglaló monográfiát. Az egyes rendellenességek sebészetével, újabb sebészeti módszerek kidolgozásával sokan foglalkoztak, de a kérdést majdnem valamennyien sebésztechnikai szempontból vizsgálták és tárgyalták. Legtöbben az egyes rendellenességekből igyekeztek a többi rendellenességre következtetni, ahelyett, hogy a rendellenességeket egységesen szemlélve következtessenek az egyes elváltozásokra. A sebészi és gyógyítási eredmény nemcsak a helyesen megválasz-