Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

dr. Farkas László: A sejtelmélet és a dialektikus materializmus. II. rész

Virchowot sejtpatológiájának merevsége, metafizikája miatt újabb és újabb bírálatok érték, amelyeket Virchow vagy visszautasított, vagy köntörfalazással megkerült. 1867-ben Frankfurt am Mainban tartott beszédében jellemző módon védte a sejtpatológiát. „Célunk a patológiában egyáltalában nem az a korlátolt (dolog), amelyről előzőleg Wundt professzor említést tett: ti. a sejt.'" (Sudhoff : Virchow . . . Leipzig, 1922.) „Egy évtizeddel, vagy többel ezelőtt felállítottam azt a követelményt, hogy az orvosoknak el kell határozniuk magukat arra, hogy ne mindig az egész emberi testet tegyék gondolkodásuk tárgyává, hanem annak egyes külön részeit, nevezetesen azokat, amelyek az utolsó önálló részeknek tűnnek, akkor semmiképpen sem mondottam, hogy ez képezi a gondolkodás határát." (Sudhoff: Virchow ... 52. old.) De nézzük csak, hogyan folytatja ezt az eszmefuttatást Virchow kissé lejjebb: „Ma már, mikor a többi területeken a kutatás fokozatosan kiszélesedik, kétségtelenül mind nyomatékosabban kapunk figyelmeztetést abban az irányban, hogy minél távolabbra terjesszük ki a gondolkodás fizikális formáit... de véleményem szerint soha semmiféle kutatás sem fog bennünket túlvezetni azon, hogy ne a sejtet tekintsük az orvosi felfogásunk tényleges és esszenciális alapjának." (Uo. 59. old.) Hát ez nem az a korlátolt dolog, amiről Wundt professzor beszélt? Virchow, mint látjuk, képtelen az egyoldalú analitikus „boncolás" bűvköréből szabadulni. Végérvényesen foglya lett a metafizikus módszerrel vizsgált sejtnek és a lokalizmusnak. „A kutatásnak mindig az anatómiához kell visszatérnie ... a betegágynál . . . vagy a boncasztalnál . . . mert a változás nincs mindenhol, hanem valahol egy helyen." (Uo. 66. old.) A „maximális engedményt" Virchow azzal teszi meg, hogy elismer olyan patológiás állapotot, amikor „egy időben négy, öt, hat testrész érintve van", de . . . „ennek ellenére a betegség itt is lokális, sohasem az egész beteg". Nem az a baj, hogy Virchow a lokális tényezőkre is figyelmet fordít; akkor esik a metafizika csapdájába, amikor a rész és az egész összefüggését nem veszi tekintetbe. A sejt szerepének egyoldalú kiemelését az is erősítette, hogy Virchow a külső környezet szerepének jelentőségét makacs következetességgel igyekezett háttérbe szorítani. Virchownak igaza