Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

dr. Farkas László: A sejtelmélet és a dialektikus materializmus. II. rész

net fogalmakat, amikor azokat lényegi tartalmuktól megfosztja, a szó szoros értelmében kiheréli. Ugyanis mit ér az olyan „fejlődés", amelyben nincsen új mozzanat! Nincs de novo képződés, csak monoton megszakíthatatlan osztódás és ismétlődés. Magyarországon dr. Patrubányi fordításában és szerkesztésében már 1863-ban megjelent kivonatos formában Virchow fő munkája. Bevezetőjében Patrubányi is éppen ezeket a metafizikus következtetéseket emeli ki: „ahol egy sejt támad, ott sejtnek előre kell mennie, éppúgy, minthogy az állat csak állatból s a növény növényből . . . kizárhatunk minden ősncmződást, helyébe minden életműves alkotásul a folytonos sejtbujálkodás örök törvényével helyettesíthetjük." (4., 5. old.) Hogy a virchowi antidialektikus szemlélet mennyire megkönnyíti az idealizmus talajára való átsiklást, arra a Patrubányi esete is eklatáns például szolgálhat. Ö ugyanis a sejtpatológia elvéből kiindulva azt a megállapítást teszi, hogy: „a sejtek bennékében (protoplazma, F. L.) létező legfinomabb anyagcsere a sejtek anyagi tulajdonain túl van helyezve s titok teljesen az életnek van felhagyva." Virchow maga már 1858-ban, felmelegítve a Müller-féle régi életerő elméletet, előlegezi Patrubányi következtetését: „ennek ellenére nem tudják felismerni, hogy az életjelenségeket egyszerűen mint az anyagok inherens életerőinek megjelenését lehetne felfogni; inkább még mindig azt hiszem, hogy meg kell különböztetni a molekuláris erők mellett, egy közvetített, leszármazott erőt, mint az élet lényeges alapját, én nem emelek kifogást az ellen, hogy ezt az erőt a régi életerő néven jelöljük." (Cellularpathologie Arh. 8253. - Pagel: Virchow. 28. old.) Itt nem pusztán formális engedményről van szó a vis vitálisnak idealista feltételezése irányában. Ezt Pagel Virchowról szóló tanulmányában maga is kieemeli: „Virchow ontológiai hajlama - minden fenntartás ellenére - az életerő megszemélyesítésére, az életerő sajátossá tételére kétségtelen. Ez a hajlam a sejtben köt ki." (Pagel: Virchow ... 29. old.) Pagel fenti állításának igazolására idézi Virchow a régi és az új vitalizmusról szóló beszédének jellemző sorait: „így számunkra a sejt ténylegesen az életnek az ontológikus formája, úgyszólván az élet személyes (Person) mind az egészségesben, mind a betegben és ha Paracelsus előresejtően beszél a betegség testiségéről,