Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

dr. Farkas László: A sejtelmélet és a dialektikus materializmus. II. rész

következményei, idesorolja a megfázásos folyamatokat, a tüdőgyulladást stb. A mesterséges (künstliche) járványok, társadalmi meghatározottság és különösen azokat az osztályokat sújtják, amelyekre „nem terjed ki a kultúra eredménye". (Uo. 55. old.) (lakás, táplálkozás stb.). Ilyen mesterséges, társadalmilag meghatározott járványoknak tekinti Virchow a tífuszt, a skorbutot, a tuberkulózist . . . „A mesterséges járványok története azoknak a zavaroknak a története, amelyeken az emberi kultúra keresztül ment" (uo. 55. old.). Bár a járványok feltételeinek ilyen éles szétválasztása nem állja meg a helyét, Virchow itt alapjában helyesen ragadja meg a kérdést. Amikor ezeket a sorokat olvassuk, akkor a fiatal Virchow rajzolódik ki előttünk, akinek igazságérzetét, forradalmi humanizmusát felháborította az a helyzet, amelyet FelsőSziléziában talált 1848-ban az éhtífusz-járvány idején. Annak a Virchownak a nézete jut itt kifejezésre, akit a többi között Engels müvének: A munkásosztály helyzete Angliában - tanulmányozása is hozzásegít a 48-as forradalom igenléséhez. Amikor az ember kezébe veszi Virchow fő művét „A sejtpatológiát" (Ccllularpathologia) és a bevezető tanulmányt elolvassa, kétségtelenné válik számára, hogy Virchow kilépett az eklekticizmus területéről és nagy léptekben közeledik a sejtdogma metafizikus koncepciójához. Az olvasót a metafizika dermesztő szele csapja meg és itt a metafizikát kettős értelemben kell venni: /. mint antidialektikus módszert; 2. és mint spekulatív, antimaterialista irányzatot. Virchow szinte szétdarabolja az egységes szervezetet, végzetesen „fellazítja" a szervezet és környezet egységét és darabokra tépi a fejlődés folyamát: „A beavatottak számára felállítható egy" rend, amely kielégíti mind a gyakorlati, mind a tudományos igényt. . . Ez a sejtelv (Cellular-princip), mely az összetett élő testre való alkalmazásával egy sejtpatológiára és egy sejtfiziológiára vezet, amely azonban mindenekelőtt a legfinomabb részleteknek anatómiáján, a hisztológián alapszik." (Virchow: Cellularpathologie, 2. old.) Ez a sejtelv megköveteli annak az elismerését, hogy „a sejt ténylegesen minden élő jelenségnek az utolsó formaeleme - éppúgy az egészségesben, mint a betegben -, melyből az élet minden