Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 20. (Budapest, 1961)

dr. Farkas László: A sejtelmélet és a dialektikus materializmus. II. rész

kalmazkodásnak nevezi Haeckel. Itt szerepet játszik a plasztidula felfogó és „emlékező" képessége. A plasztidula-mozgás átvitele képezi lényegében az öröklődést: az öröklődés és a változékony­ság, illetve a tulajdonság átvitele az emlékezőképesség révén válik lehetővé. Az élet jelenségek, így az átöröklődés is a láthatatlan plasztidula szétáradó hullámmozgásával, a perigenezissel van kapcsolatban: a monista filozófia annál is inkább elfogadhatja a perigenezis hipotézist, minthogy egy mechanikus öröklődési el­mélet alapját veti meg, tekintve, hogy ezek a plasztidulák meg­lelkesített (beseelte) molekuláknak tekinthetők. (A leibnitzi rao­nászokhoz hasonlóan. Uo. 201. old.) Haeckel továbbá feltételezi, hogy a plasztidula-mozgások - (vonzás és taszítás „kedv és ked­vetlenség is") össze van kapcsolva az érzékléssel. Az anyag alacsonyabb fokú (öntudatlan) érzőképességének és akaratmozgásának feltételezése nélkül nem lehet - Haeckel sze­rint - még a legegyszerűbb kémiai, fizikai folyamatokat sem meg­érteni. A plasztidulák a többi molekuláktól reprodukció és emlé­kezőképességben különböznek. Haeckel perigenezis elmélete abban az értelemben előremutató, hogy kizárja a különleges örökítő anyag metafizikus és idealista feltételezését, másrészt hangsúlyozza az alkalmazkodás és a szer­zett tulajdonságok átörökíthetőségének elvét. Ugyanakkor azon­ban magán viseli a leegyszerűsíthető, mechanisztikus módszer ha­tását. Haeckel ugyancsak bírálat tárgyává teszi Weismann csíraplazma elméletét, amely az ő monizmusával ellentétes elvre épül és szembe áll a perigenezis antiteleologikus tartalmával. Weismann az öröklődés tulajdonképpeni alapját egy sajátos anyagnak, a csíraplazmának kontinuitásához köti; a változás okát pedig kizárólag a két különböző - hím és női csíraplazma - ke­veredésében látja, amelyek a fogamzás alkalmával lépnek kap­csolatba egymással. Weismann ezen hipotézisét arra a feltevésre építi, hogy a szervezetben, illetve a sejtben egymástól teljesen kü­lönböző és önálló plazmaféleség létezne: 1. a szomatoplazma, amelyből a test valamennyi szerve, szö­vete kifejlődik, 2. a csíraplazma, amely megszakíthatatlan folyamatossággal

Next

/
Oldalképek
Tartalom