Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 18. (Budapest, 1960)

Dr. Hints Elek: Császármetszések a sterilitás előtti időben (Semmelweis korában)

A császármetszéseket külföldön is hasonló körülmények között, hasonló rossz eredménnyel végezték. A halál oka mindenütt elvérzés, a méh sebének helytelen elvarrása, illetve a sterilitás hiánya miatt kifejlődött peritonitis és sepsis volt. A vérveszteséget akkor még nem tudták pótolni. Bár megpróbálkoztak vérátömlesztésekkel Blundell I8I8-ban, Diefenbach 1828-ban. Panum már 1863-ban hirdeti, hogy embernek csak egészséges ember vérét szabad adni. A vérátömlesztéssel többen is próbálkoztak, de mivel még nem ismerték a vércsoportokat és a véradás előfeltételeit, a rossz eredményeket a canulben és a fecskendőben keletkező véralvadásnak, a nyomukban fellépő embóliáknak tulajdonították. A fecskendő kikapcsolása céljából Gesellius és Hasse szentpétervári tanárok ajánlották a bárányvér direkt átömlesztését. Verebély László sebésztanár is megpróbálkozott bárányvér átömlesztésével, de mivel a beteg pár másodperc után megfúlási érzésről panaszolt, amihez az azonnali meghalás rémülete csatlakozott, azonnal megszűntette a vérátömlesztést. Ezután 50 évnek kellett elmúlni, amíg a vérátömlesztést modern körülmények között alkalmazták és amióta ez életmentő eljárássá vált. Az elveszítetr. vérmennyiség pótlására Kronecker 1879-ben physiológiás konyhasó oldat adását javasolta. A második ok, amely a császármetszés utáni tömeges halálozást okozta, a méh sebének helytelen, illetve el nem varrása volt. Ugyanis a méh sebét csak 2-3 öltéssel húzták össze, a varratok között nyílások tátongtak s azon át fertőződött a hasűr. Sok esetben a boncolásnál a méhsebet annyira szétváltan találták, mintha eî sem varrták volna. A szétválás okának a varróanyagokat képzelték és ezért a legkülönbözőbb varróanyagokkal próbálkoztak meg. Sok szülésztanár, így a bécsi Braun, a méhseb elvarrását műhibának tartotta. Helytelen volt az operatőrök félelme a hashártya és az endometrium elvarrását illetően. Ugyanis annyira kényes szövetnek tartották, hogy nem merték a peritoneumot bevenni az öltésbe és így a csonkokat sem borították be hashártyával. Peritonizálni csak 1878 után kezdtek, amikor Spencer Wells kísérletekkel bebizonyította, hogy éppen a peritoneum gyógyul a leggyorsabban és a szövetek közül a legjobban áll ellen a fertőzésnek.