Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 10-11. (Budapest, 1958)

Bevádolja Mátyus a „mi piaci sütő asszonyaink"-at is, hogy az eladásra szánt kenyeret túlkelesztik, hogy így megsülve többet mutasson. A pékek is „hogy szükségnek idején a gyomrot vele jobban megtölthessék, s az éhenhalás ellen a szegény embereket továbbacska védelmezhessék vagy egyéb csalárdságból" (Mátyus, id. mű II. 99—102. 1.) a kenyeret különböző más anyagokkal elegyítik: babbal, répával, mályvával, katángkóróval, babszakállal, perjefűgyökérrel stb. A nyomor olykor „a szegények"-et is arra kényszeríti •—• állapítja meg —, hogy hasonló kenyeret süssenek. A franciák vadgesztenyéből, a svájciak a lucfenyő és törpefenyő kérgéből készítenek lisztet, sőt Pomerániában lisztté őrölt palát is használnak kenyérpótlónak. Mátyus tudja, hogy az Erdélyben gyakran pusztító éhínség, a korszerűtlen mezőgazdaság, a nyomor, a hadjáratok és a sáskajárások következménye gyakran veti fel a néptáplálkozásban a kenyérpótlás kérdését. Éppen ezért szükségesnek tartja megvizsgálni, hogy ezen lisztpótló növények közül „melyik mennyire egyezik az egészséggel Súlyos és minduntalan visszatérő kérdése ez az erdélyi társadalomnak. Bod Péter, a történész is megemlíti önéletrajzában, hogy az 1718-as pestist követte aszály idején a székelyek a kőrisfa összezúzott kérgét keverték a liszthez, vagy a mogyorófa sarjából készítettek kenyeret. S még 1817-ben is foglalkoztatja a pesti „Tudományos Gyűjtemény"-t az a kérdés, hogyan lehetne a „más célokra termesztett vagy éppen vadon termő növényzetet" a kenyérpótlásra felhasználni. Mátyus a húsmérgezések lehetőségét is figyelemmel kíséri. Éppen ezért tartja szükségesnek, hogy „a húslátó mesterek és, a Magistratusok nagyobb vigyázassál volnának". (Mátyus, id. mű III. 29. 1.) S kitér az olaj, a méz, a fűszerek meghamisításának az egészségre káros hatására is. Az „aer"-ről szóló részben külön fejezetet szentel az ipari megbetegedések leírásának is. S e kérdésnél beleütközik a bányákban dolgozók munkakörülményeibe.