Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 6-7. (Budapest, 1957)

Dr. BENCZE JÓZSEF: Az empirikus doktorkodásról és annak kéziratairól

érvágással, hánytatással, hashajtással, bélmosással és vizeltetéssel megszabadítani a „rossz nedvek"-től. A zsurló (Equisetum), s petrezselyem, a boróka (Juniperus) voltak a leggyakoribbak, a bojtorjánt is sokszor ajánlják, mint vizelethaj Lót, de gyomorcseppnek is leírják. A csalán-, a diófalevél-főzet a köszvény és más eredetű végtagfájás orvossága volt. Ezek is szerepelnek már Pliniusnál és Dioscoridesnél is. A diófa levele és kérge, mint főzet, különösen a XVIII. században terjedt el, de még a XX. század elején is fel-felbukkant, komolyabb formában is, mint a tuberculosis gyógyszere. A levendulát, nemcsak mint illatos olajat, hanem szívdobogás és fejfájás elleni szerként is emlegetik. Nagyon sokszor szerepel még az apró bujtorján is a májdaganat és „epeokádás'' ellen. Ez is azok közé a szerek közé tartozik, amelyeket ma sem vetnek meg. Az útifű hasznait valamennyi kézirat kiemeli, belőle teát készítenek, gyomorbaj, kólika, hasfájdalmak ellen. A teák (herbatea, herbati) általában leggyakoribb és legkedveltebb orvosságok voltak. Keserűn és mézzel, édesgyökérrel ízesítve vagy pálinkával keverve, bőséges részei a különböző empirikus" kéziratos könyveknek és kalendáriumoknak. A csipkerózsa, a galagonya, a vadrózsa, az apróbojtorján, és százféle más ártatlan, vagy egészen jelentéktelen hatású, de sokszor ártalmas szerek javallata minduntalan előfordul a kéziratokban és nyomtatott népies könyvekben egyaránt. Angyalfű (Angelica) gyökerét összekeverik a calmus gyökerével, megfőzik, cukorral édesítik és kólika, meteorozimus, sőt asztma ellen is javasolják a kéziratok. Sokszor olvassuk a bábafüvet (Pimpinella), amelyet „tüdő elnyákásodás'" ellen ajánlanak, még'az orvosi tisztafű néven említett Betonica officinalist, mint igen becses orvosságot a tüdősebesedés gyógyszereként írják le a szerelemfűvel (Amaranthus purpurens) együtt. Néhányszor említik a bazsalikomot is, amely, mint kellemes illatú fű fürdőkre, száj öblítésekre használatos. A békalencse nevű vízilencsét (Lens palustris) sokszor — a Dunántúlon még ma is — békarokkának nevezik és gyakran szerepel a kézira-