Palla Ákos szerk.: Az Országos Orvostörténeti Könyvtár közleményei 1. (Budapest, 1955)

Dr. HAHN GÉZA: A materialista irányzat kialakulása a magyar orvostudományban

tóan közel jutott a beszéd, a nyelv jelentőségének felismeréséhez az ember magasabbrendű működésében: „ ... midőn az ember már megtanult úgy saját magára, valamint a kívüle álló környezetére vonatkozó sokféle viszonyt felfogni és azoknak összefüggését megérteni, akkor a nyelv is már oly szójelek birtokába jutott, amelyek mind tágabb körű, egyszersmind azonban mind határozottabban körülírt értelemben fogalmakat fejeznek ki. Ily fejlettségi fokától kezdve pedig a nyelv már nemcsak az emberek egymás közti közlekedésére szolgál, hanem szolgál az még minden egyes ember saját gondolatainak körén belől is, mint gondolatainak vezérfonala, sőt nagy részben éppen mint a gondolatoknak sajátlagos alaki kifejezése. Mert a szellemi munkának eredményét, amelyhez öntudatunk pillanatról pillanatra változó tartalmának folyamatában eljutunk, csak a nyelv szójeleivel bírjuk maradandóan megrögzíteni és viszont megint az utóbbiak szolgálnak mindannyi támadó pontok gyanánt azon erők számára, melyek öntudatunknak e magasabb, a közvetlen érzéki benyomásoktól elvontabb gondolati körében munkálkodnak . . ." (Hátrahagyott iratai. 51. o.) Az idézett részben hasonló elgondolás nyilvánul meg, bár jóval kezdetlegesebb formában, mint Marx megállapításában: „A nyelv a gondolat közvetlen valósága." Sztálin a nyelv ilyen irányú jelentőségét a következőképpen fogalmazza meg: „Bármilyen gondolatok keletkeznek is az ember fejében, csak a nyelvi anyag alapján, a nyelvi kifejezések és mondatok alapján fejlődhetnek és létezhetnek." (Sztálin: Marxizmus és nyelvtudomány, Szikra, 1950. 36. o.) Különös szüksége volt a materialista megalapozásra az ember kórtanának. Az előző századokban, de még a XIX. század első felében dívó spekulációk a betegségek lényegéről és keletkezéséről csődöt mondottak a gyakorlatban. Különösen meddőknek bizonyultak a természetfilozófiai elgondolások. Ezekhez tartozott az ontológiai irányzat, melyet dr. Eckstein Fridrik, pesti orvos 1842-ben így jellemez: „...a megbetegülés mindenütt nem életműségi állapotnak, hanem valami magában álló dolognak tekintetik, valamely lénynek, vagyis ellenséges