Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

Jelenkori és történeti társadalmak etnográfiája: sok hasonlóság és lényegi különbségek A nemrég Frederic Gleach (2005:12) által újra felidézett vita arról, hogy könnyebb-e a történeti kutatás, mint a jelenkori empirikus vizsgálódás, egyértelműen megválaszolható: attól függ. Függ a kérdésfeltevéstől, a mindenkori terep adottságaitól, a projekt financiális és időbeli feltételeitől. Főleg ez utóbbi fontos, mert - egyes előítéletekkel szemben - a történeti terepen vizsgálódó kutató egyáltalán nem képes előre megmondani, mi vár rá egy levéltárban. Nem tudhatja, hol mi létezett, és azt sem, hol mi maradt meg. Ráadásul a premodern bizonyítékok egyáltalán nem felelnek meg a mai normaelképzeléseknek. Például a mindennapi kultúrakutatás számára rendkívül érdekes, vásári rendtartás elleni vétségeket, vásározók közötti vitákat tartalmazó „vásári jegyzőkönyvek" a német nyelvterület levéltárosai közül sokak számára nem tűntek megőrzésre méltóknak (Fenske 2006:14). Ezért ez a fajta forrás csak szórványosan lelhető fel. Mivel minden levéltárban más jegyzet alatt szerepelnek, a kevés példány is csak nehezen található meg. Ehhez társul még a meglepő formai sokféleség: Schleswigben egészen másként néznek ki, mint Hildesheimben (Alsó-Szászország) vagy Mühlhausenben (Türingia): egyszer hosszúak és részletesek, máskor tömörek és rövidek; míg némelyikük a hetivásárokkal foglalkozik, mások az éves vásárok eseményeit jegyzik fel. A tudomány szempontjából a feljegyzések terjedelme is a véletlenen múlik: míg a vásárrendtartás körüli heves viták miatt Hildesheimben viszonylag hosszú időn, majd hetven éven keresztül vezetett jegyzőkönyvek maradtak fenn, addig Mühlhausenben az egykor feltehetőleg nagy anyagból csupán az 1739-es év jegyzőkönyvei. Ami nem esett áldozatul a kortársak újrafelhasználásának vagy a levéltárosok rendcsinálásának, amit meghagytak a háborúk és árvizek, azok ma a legkülönfélébb „maradványok" konglomerátumaiként lelhetők fel. A történelemtudományban hagyományos „maradvány" kifejezés az esetlegesség karakterét hangsúlyozza, míg a „forrás" inkább a friss csobogás, tisztaság és áttetszőség romantikus asszociációit kelti (Rathmann-Wegmann, Hrsg. 2004). Ami persze nem minden esetben igaz. Mindenesetre a történeti kutatómunka kaland, mert sohasem lehet tudni, mi rejlik az állami és magánarchívumok mélyén. Bár a modern korra inkább jellemző a rendszerezés, mégis a késő I 8. századot vagy a I 9. és 20. századot kutatók hasonló tapasztalatokat szereznek. A levéltári kutatómunka tehát épp oly kevéssé (vagy épp annyira) irányítható és előre látható, mint a jelenkutatás. Mindkét esetben azzal foglalkozunk, amivel találkozunk. Történeti kutatást végzőkként természetesen ugyanazokat a kérdéseket feltehetjük, mint a jelenkorkutatók. A mindennapi kultúra történeti kutatását alapvetően ugyanazon aspektusok érdeklik, mint a jelenre orientált vizsgálatot. Középpontjában az ember áll, az a mód, ahogyan környezetéhez viszonyul, az együttélés szabályai és formái, a politikai és gazdasági történések feltételei, értékek, normák stb. Mindkét kutatás az egyes jelenségek vagy problémák feltárása mellett a kulturális rendszerek és folyamatok funkcióinak alapvető megértésére törekszik. A történeti jellegű munka mindenesetre jobban függ a helyszínétől, az egyes levéltárak munkakörülményeitől, az archívumokban fellelhető anyagoktól. Kitalálhatjuk, hogy ezzel vagy azzal szeretnénk foglalkozni, problémák és kérdések remek katalógusát dolgozhatjuk ki, lehet