Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis
célunk jelentős elméletek alkalmazása és vizsgálata - a megfelelő történeti dokumentumok nélkül, melyek segítségével e kérdések megválaszolhatók, az ilyen jellegű elgondolások értelmetlenek. Ezért a történeti terepet a jelenkorinál inkább jellemzi, ahogy arra reagál, amit talál; azt veszi elő és integrálja a kutatás folyamatába. A problémák, kérdések és megválaszolásuk lehetőségéből gyümölcsöző feszültség keletkezik. Aki történeti néprajzi kutatásokat végez, az egyfajta nyílt párbeszédet folytat a történeti örökséggel (Keller-Drescher 2003; Maase 2001 b). Ez a nyitott megközelítés a kutatásnál kezdődik, majd a dokumentumok kiválasztásának, tanulmányozásának és kiértékelésének folyamatában folytatódik. A történeti kutatás ellenében felhozott és szívesen ismételt érv a hagyományozódás egyoldalúsága, konkrétan az, hogy a fennmaradt dokumentumok nagyrészt felettes hatóságoktól származnak, ami ellentmond a nyitott elbeszélés praxisának (Kramer I 989:1 8). Ez az ellenvetés több szempontból sem teljesen igaz. Egyrészt távolról sem minden dokumentum származik felettes hatóságoktól. Másrészt nemcsak a dokumentumok egy típusát vizsgáljuk. Legtöbbször többféle dokumentumról van szó, amelyeket összevetünk, kombinálunk, és amelyek csak együtt alkalmasak valamely terület megvilágítására (mint ahogy egy mikrotanulmány is gyakran többféle helyi hagyomány megtalálásán és tanulmányozásán alapul). A hatósági dokumentumok mindazonáltal rendkívül sok információt tartalmaznak, és nemcsak azt képezik le, ami a hatóság szándékában állt. Kora újkori tanúvallomásokat kiértékelő munkájukkal kapcsolatban Ralf-Peter Fuchs és Winfried Schulze (Hrsg., 2002) történész rámutat arra is, hogy a kora újkori bírák és hivatalnokok fejlett, a modern kutatási módszerekhez hasonló eszköztárral rendelkeztek, ami lehetővé tette számukra, hogy bizonyos sajátos eseteket megvilágítsanak, és azokról részletes jegyzőkönyvet vegyenek fel. Távol áll a szövegektől, hogy kizárólag a hatóságok érdekeit képezzék le. Az elbeszélést - amely a középpontban álló történések és azok észlelése mellett más dolgokról is szólt - számos résztvevő által meghatározott interakciófolyamat során alakították ki a szereplők. Silke Göttsch (1991) és Sabine Kienitz (1995) másokkal együtt megmutatta, milyen módon fejthetők fel az ilyen történetek különböző elbeszélésszintjei. így a történeti terep kutatójaként ezt a fáradságos dokumentálási munkát is megtanulja az ember, amely a történeti forráskritika klasszikus módszerei és a kvalitatív, hermeneutikai szöveginterpretáció mellett az önmegfigyelés explicit vagy implicit technikáit is rejti. Ily módon a jegyzőkönyvek esetében a kihallgatást vezető bíró vagy hivatalnok „adatközlővé" válik. Az ilyen adatközlő azonban csak esetlegesen ügyel arra, ami a kérdéseire választ kereső kutatót éppen érdekli, ahogy a tanúk is saját fejük után adtak választ, mit sem törődve a későbbi mindennapikultúra-kutatás érdekeivel. A jelenkorkutatás esetében mindez első pillantásra nagyon másnak látszik. Itt a tömény, való élet hozzáférhetőbbnek tűnik, a szemlélőnek nagyobb szerepe van saját „forrásainak" megalkotásában. A kutatók közvetlenebbül figyelhetik meg a megélt életet, saját maguk jelölik ki (interjúikban is) a vezérfonalat, kiválaszthatják kutatásaik alanyát, helyzeteit, beszélgetés közben azonnal tisztázhatnak nyitott kérdéseket. Ha az interjúk készítésekor birtokában vannak „a beszéltetés művészetének" (Schmidt-Lauber 2001 ), akkor a kutatás ideális esetben egyenrangú partnerek közötti interakcióként zajlik, melynek során kutató és kutatott egyaránt képet alkot a másikról. A törvényszéki jegyzőkönyvek ránk maradt szövegeihez képest a jelenkorkutatók az interjúk 209 o s o : (N
