Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MICHAELA FENSKE: Mikro-, makro-, agency. Történeti néprajz mint kulturális antropológiai praxis

hagyományaihoz igazították. Az a tény, hogy az időbeli távolság növekedésével a vizsgált történeti szereplők látszólag vagy valójában másként prezentálódnak és cselekszenek, mint az ma megszokott, teszi véleményem szerint a modernt megelőző korszakot az egyik legizgalmasabb kutatási területté. Az idegen és az ismerős, a nagy időbeli távolság és egyes kulturális gyakorlatok közelségének sajátos együttállásából sajátos módon bontakozik ki időben és térben az emberi tevékenység. Ezáltal a kultúra, az emberi együttélés mélyebb megértése válik lehetővé - túl azon, amit az európai jelenből, az európai modernből kiindulva feltételeznénk. Ennyiben az európai etnológián belül végzett, tematikusán és módszertanilag tágan értelmezett történeti kutatás teheti igazán kulturális antropológiai tudománnyá a szakot. Ha a történeti néprajz többek között azt jelenti, hogy az archívumokat (a kifejezés itt a történeti dokumentumok lelőhelyeit foglalja össze) következetesen terepként értelmezzük, ez a terep több síkon is megnyilvánulhat: az archívumban mint a kutatás helyén és a történeti dokumentumokban feltáruló terepekkel való szembesülés során egyaránt. Mindezek - a jelen és múlt közötti viszony, a kutató személye és az archívumban, valamint a történeti dokumentumokban található, kevéssé vagy részletesebben „szóhoz jutó" személyek közötti találkozás feszültségei - olyan kutatási tereppé teszik az archívumot, amely magával ragadja szereplőit. Az archívum mint terep: szubjektív tapasztalatok, etnográfiai megközelítések Az archívumok függővé tesznek. Ha hosszabb ideig nem jutok el archívumba, akkor hiányozni kezd. Hiányoznak a poros ívek, az elmúlt korok tintapacái, vágyom a régi papír illatára és - szakmai ártalom - az archívumok konzerválószereinek szagára. Hiányzik a kutatás izgalma és a felfedezés öröme, hiányzik, hogy másokkal együtt kis asztalok és olvasólámpák mellett görnyedve tanulmányozzuk az iratokat; hiányzik az olvasóteremben beszélgető emberek halk mormolása és a kutatók állandó jövés-menése mellett is zavartalan összpontosítás. Röviden, hiányzik a közvetett találkozás a múlt szereplőivel és a közvetlen eszmecsere a történeti kutatások mai résztvevőivel. Arra, hogy az archívumokban való kutatás igazi szenvedéllyé válik, már a francia társadalomtörténész, Ariette Farge (1989) is felhívta a figyelmet. Az archívumok iránti szenvedélynek sok érzéki és emocionális összetevője van, amelyek a történeti kutatásoknak és bizonyos értelemben azok recepciójának folyamatát is befolyásolják. Ezekről azonban - a jelenkorkutatásokat folytatók nyilvános beszámolóival szemben (Bendix 2002) - a történeti kutatás gyakorlatában inkább csak „magánbeszélgetések" alkalmával esik szó, a kutatásban ezek nem jelennek meg. Számomra a beavatás az archívumi munkába nem volt olyan ijesztő, mint Nicholas Dirks (2002) kulturális antropológusnak, aki saját ijedtségét írta le az archívum terepként való meghódításának akadályaként. Ez valószínűleg akkori tudatlanságommal függött össze - fogalmam sem volt ugyanis róla, mi is vár rám. Az a történeti-archívumi kutatásokba bevezető kurzus, amely a munkámra felkészített volna (és ami a történettudományokkal ellentétben a néprajzban örvendetes módon kötelező volt),