Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

DÖMÖTÖR BEA: A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Népi önéletírások elemzése

get, nyelvüknek pedig áttetszőséget tulajdonítottak. Azt a problémát, hogy szerkezeti, tematikai, beszédmódbeli különbségek alapján nem tudták az ilyen típusú szövegeket elkülöníteni a fikciós műfajoktól, a következőképp oldották fel: a különbségtételt az önéletrajz központi kategóriájának tekintett egységes individuumra alapozták, mely a létrejött szövegtől függetlenül létezik, és képes arra, hogy megírja saját történetét. Ebből az énfelfogásból következik, hogy a nevek azonosságával jelölt viszonyt elfogadva a címlapon megjelenő szerző és a narratívában megszólaló elbeszélő (és általában a szöveg főhőse, a felidézett én is) azonosnak tekinthető, s ezzel alátámasztották, megindokolták az önéletrajz adottnak tekintett referenciális, miméziselvű olvasását.

6 A paraszti önéletírások hagyományos elemzései,

7 felhasználva a folklorisztika, a társadalomnéprajz és az így pozícionált irodalomtudomány eredményeit, a szövegek vizsgálatát a következő csomópontok köré szervezték: I. mennyiben tekinthető egyéninek, mennyiben folklóralkotásnak a népi önéletírás;2. hogyan lehet elhelyezni az irodalmi és folklórműfajok között;

8 3. milyen minták játszanak szerepet az ilyen típusú szövegek létrejöttében; 4- hol helyezkedik el a paraszti írásbeliség folyamatában a különböző jellegű verses, prózai alkotásokkal, gazdasági naplókkal, családi krónikákkal, levelekkel összevetve, a műveltség megváltozását és az egyéniség önállóságának, önkifejezésének képességét kutatva. Ez az értelmezési hagyomány a paraszti önéletírásokat kortörténeti dokumentumként, történelmi, néprajzi, szociológiai adatforrásként kezelte, s alkalmasnak találta őket az alkotók és közösségük tudatvilágának, gondolkodásmódjának megismerésére,

9 önmagában nem vizsgálható kérdések felderítésére, életpálya-elemzésekre. Mint azt már korábban jeleztem, a népi, paraszti vagy - az irodalomtudomány terminusát használva - a naiv elbeszélők önéletírásait a tudományos diskurzus sokáig nem tartotta irodalmi alkotásnak, olyan munkának, melyet az irodalmi elemzések megszokott eszköztárával lehetne megközelíteni. Ám amikor a hermeneutika és a posztstrukturalista irodalom- és kultúraelméletek az irodalomértést általános megértési modellé avatták, a posztkoloniális irodalomtudomány és a gender studies térnyerésének hatására pedig a kánonképződés egyre reflektáltabb folyamattá vált, akkor ezek a szövegek is bekerültek az irodalmi elemzés látókörébe. Ekkorra azonban már megkérdőjeleződtek azok a hagyományos kategóriák, amelyekre az önéletírást értelmező első irodalmi elméletek és az őket kísérő viták épültek (Séllei 2001:17), problematikussá vált a műfaj fogalma és a műfaji besorolások létjogosultsága. A szöveg által transzparens módon közvetített valóság és a nyelvtől független, a textualitást megelőző én létezése, fikció és valóság elkülöníthetősége, a hozzáférhető szerzői intenció, melyekből az eddigi önéletírás-értelmezések kiindultak, kétségessé vált. Az emlékezet működésének módja, a visszatekintő pozíció utólagos értelemkonstruáló tevékenysége, a történeti megismerés korlátozott lehetőségei miatt megvalósíthatatlan az objektív, „valóságos" múlt ábrázolása az önéletírásban. A múlt annak eszközévé válik, ahogyan a jelenből a jövő felé tekintünk, a jövőbe történő, etikailag felelős átmenetet megalkotjuk (White 1997:64). A referenciális olvasásmód feltételezte, hogy a szöveg külső vonatkozásai felől tisztázható a leírtak viszonya a valósághoz, eldönthető, hogy a kitalált vagy a valóság kategóriájába férnek bele. Azonban a narráció mint nyelvi tény utánzás nélkül jelöl, a tények nem pusztán az emlékezet és az észlelés szükségszerű szelekciójának, konstruáló munkájának eredményei, hanem „grammatikai s tropológiai mechanizmusok termékei".

10 A referenciális olvasásmód sze-