Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

DÖMÖTÖR BEA: A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Népi önéletírások elemzése

rint az élet úgy hozza létre az önéletrajzot, mint egy tett a maga következményeit. Ám Paul de Man szerint ugyanilyen jogosan feltételezhetjük, hogy az önéletírói vállalkozás teremti meg az életet, a referencia illúziója az önéletírás technikájának, a rendelkezésre álló nyelvi eszközöknek, a figura struktúrájának velejárója.

11 A referenciális olvasásmód feltételez egy szövegtől függetlenül létező ént, egy hozzáférhető, megismerhető személyiséget, aki megszólal az önéletrajzi szövegben, aki megérti önmagát, aki elmeséli történetét. Azonban a pszichológiai kutatások narratív megközelítései, a pszichoanalitikus nyelvkritika, a diszkurzuselméleti szubjektumteóriák hatására az ént egyre inkább a nyelvi diszkurzus eredményének tekintjük, retorikai trópusnak (Séllei 2001:22-27). Ebből az elméleti pozícióból kiindulva az önéletírásra is igaznak kell lennie, amit más, irodalminak tekintett szövegek elemzésekor már természetesnek tartunk: nem azonosítjuk a szerzőt és a szövegben megszólaló narrátort, a felidéző és a felidézett ént, az értelmezéskor pedig eltekintünk a szerzői szándék találgatásától, elfogadjuk azt, hogy bármilyen narratív eljárás lehet tudatos művészi megmunkálás eredménye.

12 Az önéletrajzi szövegek olvasása során is felbomlik szerző és elbeszélő egysége: „Az olvasás folyamatában érintett két szubjektum [szerző és olvasó, vagy szerző és elbeszélő - D.B.] kölcsönös reflexív helyettesítés útján meghatározza egymást, s az önéletrajzi mozzanat mint kettejük egymáshoz igazodása játszódik le. A struktúra éppúgy rejt különbségtevést, mint hasonlóságot, hiszen mindkettő a szubjektumot megalkotó felcserélésen alapszik. Ez a tükrös struktúra [specular

structure] beépül minden olyan szövegbe, melyben a szerző önmagát avatja megértése tárgyává." (De Man 1997:96.) Amikor az olvasó megismerhetőnek gondolja a szerzői szándékot, ezt a szövegben megjelenő retorikai eszközöknek köszönheti. Paul de Man szerint e folyamat során a tükrös struktúra nem meghaladott, csak áthelyeződik: amikor az olvasó külső pozíciójának örvendve döntést hoz, újból belép a trópusok rendszerébe. A megértés tükörmozzanata felhívja a figyelmet az én megismerésében is jelentkező tropologikus struktúrára, s így az önmegismerés, vagyis az önéletrajz lehetetlenségére is. A nyelv tropologikus működése miatt a kimondott sosem azonos magával a dologgal, amit jelöl, „a nyelv mint trópus mindig megfoszt" (De Man 1997:105). Az elbeszélés és értelmezés egymástól elválaszthatatlan folyamata során elfogadjuk megismerési képességeink korlátozottságát: a létrehozott konstrukció mellől eltüntetjük a többi lehetőséget.

13 Az önéletírás ebben a felfogásban nem műfaj vagy beszéd-, hanem olvasásmód: azokat a szövegeket, melyek azt állítják magukról, hogy szerzőjük és elbeszélőjük azonos, témájukat pedig az így kijelölt személy életének bemutatásában határozzák meg, önéletrajzi szövegként (is) olvashatjuk. Ezt az olvasásmódot a fikciós szövegek olvasásától a folyamatosan jelen lévő eldönthetetlenség különbözteti meg. Míg a fikciósnak tekintett szövegek olvasásakor elfogadjuk, hogy az olvasott egy kerek egész, mely független a világ esetlegességeitől, melyben az esetleges hiányok, törések, elhallgatások, befejezetlenségek a szöveg szándékának megfelelően vannak jelen, addig a magukat önéletrajzinak valló szövegek csupa olyasmit állítanak magukról, amit az olvasó nem fogadhat el feltétel nélkül. E szövegek azon retorikai eszközök segítségével határozzák meg magukat, melyek érvényességi köre alól kibújni igyekeznek, és próbálják elrejteni, hogy az elbeszéltek, a megjelenített múlt nemcsak múlt-, de jelenbeli események következménye is lehet. Ha ezeket a szövegeket fikcióként olvasnánk, el kellene fogadnunk mindazt, amit elbeszélő és szer-