Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

DÖMÖTÖR BEA: A rögzíthetetlen elbeszélői és olvasói pozíció. Népi önéletírások elemzése

szélesek is elfogadták ezt a hierarchikus rendet. Tamási Gáspár első önéletírásának végén a következő, a kiadónak szánt mondatokat olvashatjuk: „Mert én ebben a dologban [a könyvkiadásban] teljesen járatlan és ismeretlen vagyok, tehát megkérem szépen, hogy legyenek segítségemre, hogy a kívánságom sikerüljön. Én tudom azt, hogy az írásomban vannak hibák is, de azt a nyomtatásnál tessék kihagyni belőle. [...] Sőt az írásba kerültek olyan mondatok, amelyeket nem ért meg mindenki, viszont olyan mondatok is kellettek volna hozzá, amit én nem értek, hogy azok mit jelentenek. [Új bekezdés.] Tehát én ezt a hibát a nyomtatóra bízom, az bizonyára jobban tudja, mint én, hogy azokat a mondatokat hogy kell kijavítani. Én nem írtam semmi különös dolgot ebben az írásban, sem olyant, hogy valakit személyileg sértsek vele, hanem csak azt, ami a valóságot fedi. Ettől eltekintve, lehet hiba az írásban, hiszen még a gyakorlott nagy írók is ejtenek hibákat." (Tamási 1983:195.) Nagy Olga Győri Klára visszaemlékezéseinek sajtó alá rendezésekor három szöveget szerkesztett egybe, és tagolt nagybetűkkel, központozással, illetve az előszóban beillesztette egy olyan társadalmi-kulturális kontextusba, mely az értelmezést is egy kijelölt útra tereli (Nagy 1975). Egy I 974-ben néprajzkutatók által szerkesztett, paraszti önéletírásokat tartalmazó kötet - melyben a tanulmányom második felében elemzett szövegek egyike is szerepel szerkesztési elveiről Manga János a szerkesztők nevében a következőket írja: „Kötetünk írásainak legtöbbje felkérésre készült ugyan, de íróik semmiféle útbaigazítást nem kaptak, mondanivalójuk tárgyára és terjedelmére vonatkozóan tanácsot sem adtunk nekik, tehát munkájukat mindenfajta befolyás nélkül írták meg. A megírt szövegen sem történt változtatás, mindössze a nyelvi tévedéseket, és az értelemzavaró helyesírási hibákat javítottuk ki. A táj- vagy idegen eredetű szavakat meghagytuk, s azok értelmét jegyzetben magyarázzuk. Azonban egyik-másik aprólékosan részletező, és túl hosszúra nyúlt részt a mondanivaló egyensúlya miatt is rövidíteni kellett, de azt szem előtt tartottuk, hogy a rövidítés sem a tartalmi-szerkezeti egység, sem pedig a szerző gondolkodására jellemző kifejezőkészség, stílus rovására ne történjék." (Manga 1974:399400; kiemelés-D. B.) A kiemelt részből kiderül, hogy a szerkesztők saját hatáskörükbe tartozónak vélik annak megítélését, hogy miként éri el a „mondanivaló egyensúlya" az ideálist, mi az, ami „aprólékosan részletező". Felvállalják a leghitelesebb értelmező szerepét, aki megtudja ítélni, mi a szöveg célja, és azt hogyan érheti el a legtökéletesebben. Ez a szerkesztői magatartás tagadja azt, hogy ezek a szövegek tudatos poétikai, szerkesztési eljárások eredményei, egyértelműnek tekinti az olvasói interpretációt, megkérdőjelezve a szövegek többféle értelmezésének létjogosultságát. A szerkesztői munka célja nyilván mindig valami hasonló, de fontos tisztában lenni azzal, mennyire természetes és emiatt észrevétlen az a hatalmi viszony, mely a népi önéletírások és az azokat a leginkább magáénak valló tudomány, a néprajz között fennállt, és sok tekintetben fennáll ma is. A népi önéletírások interpretációját sokáig meghatározó értelmezési hagyomány alapja egy szilárd körvonalakkal rendelkező szöveg- és nyelvkoncepció, egy olyan reprezentacionista nyelvfelfogás volt, mely az önéletrajzban magát a személyiséget vélte hozzáférhetőnek. Ez megegyezett azzal az elméleti alappal, melyre az autobiográfia első irodalmi elméletei is támaszkodtak,

5 s az ilyen típusú szövegeknek őszinteséget, valósághűsé-