Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

MURÁNYI VERONIKA: „Beledobják azokat a flakonokat, s itt, a Tatros partján billegteti a szél." Hulladékkezelés Gyimesközéplokon a 21. század elején

birtokába került dolgokat. Tapasztalataik érvényesnek bizonyultak mindeddig, az eltávolítandó tárgyak viszont megváltoztak időközben. Az újonnan érkezett anyagok története a földben, a vízben és a tűzben nem a megszokott módon zárul. Vagyis - egyáltalán sehogyan sem zárul. (Hiába vetették ki őket, sorsukkal dacolva: maradnak.) Egy gyimesi asszonyt idézve: mert más szemét elmegy, a fűrészkorpát, fűrészmosztot, azt á víz elviszi, de ezeket a nájlon dolgokat nem. Ezek fent lebegnek, mint az angyalok." VÍZ A gyimesi patakok (némileg eltúlozva a képet) úgy működnek, mint egy nagy és közös szennyvízcsatorna; Biczó Gábor szavaival, ez a gyimesi Cloaca Maxima (Biczó 2003:45). Ide öntik a hulladék jelentős részét, a fűrészüzemek a fűrészmosztot, a falubeliek a kerti szerves hulladékot és a kiürült flakonokat. A patak mellett élők disznóvágáskor itt mossák meg a feldolgozásra váró belső szerveket, a beleket, az asszonyok itt Úsztatják a ruhát, néhol belecsordogál a híg trágya az istállóból, máshol a ház szennyvizét vezetik ide, olyan az egész, mint egy soktulajdonú, szimpla vezetékes csatornahálózat, ahol a közös használatból természetesen problémák is adódnak: „Fönn egy asszony a piszkos bugyit meg gatyát mind leeresztette, aztán lehet, hogy még valaki vizet merít vagy ruhát tisztái." Ugyanebben a patakban a gyerekek nyáron dugást csinálnak (egy szakaszon felduzzasztják a vizet), és fürdenek, játszanak benne, az állatok isznak belőle, és a patakok fejénél alkalomadtán még az emberek is: „A tavaly csináltunk egy gátat a vízben, jól úszkáltunk, aztán egyszer valami elkarmolta a lábamat. Nyúlok bele, és hát egy berbécs ott belé volt dobva." A tehenek gyakran a patakon átkelve indulnak ki a legelőjükre, de a víz fenekén megrekedt törött üveg- vagy fémhulladékok megvághatják a lábukat: „A szemét a vízben nem jó, mert a marha is arra mejen, vágja el a lábát, s már le van sántulva." A szemét folyóvízbe öntése azon az ősi tapasztalaton nyugszik, hogy a víz úgyis mindent elvisz, megtisztít, és friss, tiszta víz érkezik a helyébe: „A víz, az mindent elviszen, elviszi a Dunába." „ATatros aztán az leviszi", vagy mondják azt is, „Galatiba megy úgyis a vize, a románokhoz". Mindez talán még igaz is lehetett a korábbi, szerves összetételű hulladékaikra nézve, a műanyag flakonok és nejlonzacskók korában azonban nem állja meg a helyét. A patak egy kiadós áradás után szürreális képet mutat, amit ők maguk így írnak le: „Bedobják, s mikor nagy víz van, ide lehordja, s felaggassa. Olyan a Tatros, mint egy karácsonyfa. Kétfelé az a sok nájlon, s ilyen nájlonflakonyok." „Beledobják azokat a flakonokat, s itt, a Tatros partján billegteti a szél." Tizenöt évvel ezelőtt a patakokban 15-20 centis pisztrángok úsztak, húsz éve még a Tatros folyóban is - azt mesélik, annyi, hogy akár kézzel is meg lehetett fogni. Az emberek éjjelente lámpával indultak halat fogni, botot hegyeztek, avval szúrták le és emelték ki a halakat. A pisztrángokat megtisztították, sós kukoricalisztbe forgatták és megsütötték a kályhán, az elbeszélések szerint különlegesen finom ízük volt. Ma már egyetlen halat sem látni a települések melletti patakszakaszokon. Az emberek azt gondolják, a víz mellé tömegesen szállított fűrészpor miatt pusztultak ki: „Három-négy éve, mikor a fürészport a vizek mellé tették, hát egyszer úgy csillogott ott valami a vízen, s úsztak lefelé. S hát azt mondja Bigyó Péterke: Nézd meg komám-