Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Tari János: Archív filmek és új médiumok - konferencia és fesztivál Oxfordban

T. J.: Hogyan szerkesztette a filmjét, mert rendkívüli érzékenység és türelem sugárzik belőle? Sok időt vett igénybe az elkészítése? H. B.: Minden filmem az emberek megfigyelésén alapszik. Amikor moziba megyünk, hogy megnézzünk egy játékfilmet, fel vagyunk készülve, hogy elveszítsük a fonalat, hiszen a film elején egyik szereplőről sem tudunk még semmit. Jó ideig nem ismerjük meg a teljes történetet. A témának a dokumentumfilm esetében is olyannak kell lenni, hogy lenyűgözze és kíváncsiságra késztesse a nézőket. Ebben az esetben, amikor volt egy kész történetünk és egy szerkezetünk, tehát ahogyan Anthony Gormley művészeti alkotásokat hoz létre, és a kiszáradt sóstó medrében felállítja őket, a narratíva lefedi a történetmesélés folyamatát. Ezt követve a filmem már könnyen szerkeszthetővé vált, ugyanakkor a nézőt mégis meghagytuk abban a hitében, hogy önállóan, lépésről lépésre, karakterről karakterre fedezheti fel Nyugat-Ausztráliát. T. J.: Nagyon jó együttműködés figyelhető meg mind a művésszel, mind pedig a szereplőkkel. Ön, saját maga készítette az interjúkat is? H. B.: Igen, természetesen mindet én magam csináltam. Első lépésként kutatást végeztem Nyugat-Ausztráliában, és találkoztam a filmben szereplő személyekkel. írtam néhány esszét a bányászat történetéről és az őslakos közösségekről, és csak ezután kezdtünk filmezni. Ekkorra már sok beszélgetést lefolytattam a szereplőkkel, melyeket csupán meg kellett ismételni a kamera előtt. Ekkor csak a legérdekesebb részletekre kérdeztem rá. T. J.: A film maga is, hasonlóképp a szobrász által megformált szobrokhoz, műalkotás. H. B.: Én is remélem, hogy az. T. J.: Ez a film a szobrászművésszel közös mű, vagy úgy tekinti, hogy csakis az Ön alkotása? H. B.: Annak ellenére, hogy a filmem egyedül csak a sajátom, az ő művészete áll a középpontban, és ez tette lehetővé az én filmes alkotásom létrehozását. T. J.: Nagyon érdekes, hogy az antropológiai kutatás pontosan száz éve vette kezdetét, Oxfordban. Akkoriban még a fizikai antropológiát is művelték, melynek során méreteket vettek emberekről. Az Ön filmjében valami nagyon hasonlót láthatunk egy modern testszkenner segítségével. H. B.: Igen. Az új technológia kissé zavaró volt számomra, mert ez tulajdonképpen fényképészeti úton történő méretvétel és tudományos adatrögzítés valakinek a testéről, a test alakjának és különféle méreteinek a részletes elemzésével. Ez az antropometriai tS módszerre emlékeztet engem, melyet az első antropológusok alkalmaztak. Borzasztó, ^ rasszista hangsúlyokat idézett fel számomra. Figyelmeztettem Antony Gormleyt, a ^ szobrászt, hogy gondolkozzon el, hogy milyen hagyományt követ a módszerével. Ő « munkája során a méretvétel e furcsa formáját csak azért alkalmazta, hogy az emberiség ~S egységét és az emberi testek hasonlóságának bizonyosságát felhasználhassa művészetében, nem pedig a különbözőségek kihangsúlyozása volt a célja. Tehát nem a rasszista antropomorfikus felmérések hasznosítását alkalmazta, hanem a haladó, humánus vonatkozásokat emelte ki. T. J.: A film üzenete szép megfogalmazása az azonosságtudatnak, és segítséget nyújthat az ausztrál emberek identitásának megőrzéséhez.