Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Tari János: Archív filmek és új médiumok - konferencia és fesztivál Oxfordban

az irányadók. Ők voltak az idősebbek, nekik volt hatalmuk a háztartáson belül, és ők voltak azok, akik a fontos üzeneteket közvetítették a többi nő felé. Azok a nők, akik eddig egyáltalán nem hallatták a hangjukat, most kezükbe vehették az irányítást, ami számukra hatalmat és megbecsülést jelentett. T. J.: Mit szóltak mindehhez a férfiak? E. W.: Fiatalabb nők esetében a férfiak hozzáállása mindenképpen problémákat okozott volna, de itt már korosabb asszonyokról volt szó, akiknek a férfiak is hittek. Körültekintően választottuk ki őket, hogy a módszerüket és a példájukat a többi nő is kész legyen követni. Ők általában a tehetősebb családokból kerültek ki, akik képesek voltak vízvezetékre áldozni, ezzel is példát mutatva a többieknek, nem pedig olyan családokból, amelyek maguk is társadalmi problémákkal küzdöttek. Célratörően ismertették a többiek számára a projekt lényegét, ezzel megbecsülést szerezve saját maguk számára. A döntéshozók közelébe kerülve elsőrendű státuszt szereztek, megerősítve a közösségen belül a nők helyzetét. A magánszektor befektetőit is megerősítették abban, hogy érdemes a projektet folytatni. Az információt a nők terjesztették, s így biztosak lehettek abban, hogy nem kell várniuk a kormány által megígért támogatásokra, hanem önállóan is elkezdhetik a munkát. T. J.: Készített-e ezzel a módszerrel más témájú filmeket is? E. W.: Igen. Hasonló módszerrel készült a mikrohitel-befektetési programunk. Ennek segítségével a nők olyan képességeket bontakoztathattak ki, melyekről korábban nem is álmodhattak, például a kreatív tervezés vagy az önálló munkavégzés területén. Nem voltak tudatában annak, hogy saját textiltervezési stílusuk kialakításával folyamatos havi jövedelemhez juthatnak, és a megszerzett tudásuk és tapasztalataik átadásával a fiatalabb nőket is oktathatják. Olyanok lettek, mint a tanárnők, csak az ABC tollal való oktatása helyett tűvel dolgoznak. T. J.: Hogyan lehetett látni és lemérni az eredményt? E. W.: Valójában a viselkedésükben bekövetkező változás volt látványos, ahogyan a kamera előtt megjelentek. Ez a kis dolog, a filmforgatás gyökeres változást indított el az életükben. Amit akkor valójában megtanultam, az, hogy az embereknek nincs túlságosan sok adományra szükségük akkor, ha a kis pénz egyben lehetőséget jelent számukra, hogy elindulhassanak a céljaik megvalósítása felé vezető úton és ha nem támasztanak közben eléjük túl sok bürokratikus akadályt. A kairói fejlesztési alapban a projekten dolgozó nőket rendkívül meglepte, mikor a filmen látták ezeket az asszonyokat, akiket egyébként jelentéktelen parasztokként kezeltek, és úgy tartották őket számon, mint akiknek semmilyen elképzelésük sincs a világról. A projekt eredményeképpen a filmen tehetséges géniuszokká váltak. T. J.: Hogyan viszonyulnak ezek a filmek az antropológiai- és néprajztudományhoz? E. W.: Úgy, hogy a bemutatáshoz az etnográfia eszközeit használjuk, és a résztvevő megfigyelő dokumentumfilm szemszögéből szemléljük a társadalmat. Figyeljük, de egyben elemezzük is azt. A munkám során így használtam fel a tudomány eszközeit, de ugyanakkor ezek segítségével hangot adhattam a szereplők saját elképzeléseinek is. Bemutattam és propagáltam annak módszerét, hogyan késztethetünk egyszerű asszonyokat arra, hogy az infrastruktúra javításával könnyebbé tegyék az életüket. A tervem az volt, hogy a résztvevő megfigyelésen alapuló néprajzi filmet a robbanásszerű fejlődés olyan eszközévé formáljam, amely hatékony lehet a fejlesztési projektek számára.