Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)

Helyzet - Tari János: Archív filmek és új médiumok - konferencia és fesztivál Oxfordban

tos kritikus látásmódra, mert bár sokan azt gondolhatják, hogy a mai, televízión felnőtt nemzedék érzékenyebben nézi ezeket, valójában ők csak passzív befogadók. T. J.: Szeretnek-e filmezni a diákjai? J. R.: Sokukat kényszeríteni kell arra, hogy ne csak nézzenek, de lássanak is. Ez az egyik legnehezebb dolog, amit tanárként el kell érnünk, de a lényeg megtalálásához sok esetben rendkívül lusták. Imádnak filmeket készíteni, de részt venni a folyamat intellektuális részében egyáltalán nem akarnak. Nincsenek ötleteik, hiszen a videotechnika alkalmazása során mindössze meg kell nyomniuk a gombot és rögzíteni a látottakat. Csak a vágás során jönnek rá, hogy a leforgatott anyag semmilyen összefüggésben nincs az eredeti témával. T. J.: Tegnap beszélgettünk egy kulcsfontosságú szabályról, a szelekcióról, vagy kiválasztásról. J. R.: A 16 mm-es film korszakában nagyon drága volt a nyersanyag, a filmkészítőnek pedig előre el kellett gondolkodnia azon, hogy mit kell majd rögzítenie. Manapság, amikor a videoszalag szinte semmibe sem kerül, gondolkodás nélkül használják azt. T. J.: Hogyan kezdte az „Oak Park-történetek" témájának feldolgozását? J. R.: Életművem lezárásaként arra gondoltam, hogy egy nagyobb volumenű, multimédiás önéletrajzi jellegű projektbe kezdek. Eddig egy önéletrajzi könyv megírását túlságosan nagy feladatnak tartottam, de mivel rendkívül érdekel a reflexivitás és a szülővárosommal való kapcsolatom, ezért úgy döntöttem, hogy ezek összekapcsolása logikus és természetes témája lesz munkámnak. T. J.: Mi volt a célja és az értelme a történetek rögzítésének? J. R.: A személyes és az antropológiai ok szinte egybeesett: negyvenöt évvel ezelőtt hagytam el azt a várost, amely azóta robbanásszerű gyorsasággal teljesen megváltozott. A változás nem véletlenszerű, hanem szándékos törekvések eredménye, mely összefügg a különböző népcsoportok együttélésének vizsgálatával. A város a faji integráció modelljévé vált, melyben az egyéni sorsoktól az össztársadalmi változásokig a faji integráció minden elemét meg lehet vizsgálni. Úgy gondolom, hogy ez lehet a legtökéletesebb terep annak elemzésére, hogy a társadalom miként reagál a népcsoportok beilleszkedési törekvéseire. Szembeállítottam a régi Oak Park városrészt (ami az én városom volt) a maival. T. J.: Hogyan választotta ki a film interjúalanyait? J. R.: Az új, mai Oak Park két közössége fejezi ki leginkább a társadalmi változásokat. Az afroamerikaiak és a melegek. Kiválasztottam egy leszbikus gyermekes párt és egy afroamerikai családot, szintén gyerekekkel. Ha ismeri a WASP kifejezést (fehér, angolszász, protestáns), akkor megérti, hogy miért választottam ki ellenpontként azt a családot, mely öt generáció óta ebben a városrészben él. Ők reprezentálják az idősebb nemzedéket. Az utolsó portré az integrációs stratégiáról szól, hogy milyen intézmények segítségével sikerülhet beilleszkedni a társadalomba. Ez a záloga annak, hogy a város sikeressé váljon. T. J.: Kérem, foglalja össze kutatásának eddigi eredményeit! J. R.: Jelenleg a munka felénél járok. Két portrét már elkészítettem, kettő pedig még hátra van. Félreértelmezett beilleszkedésről beszélhetünk a leszbikus és az afroamerikai családok esetében. A legtöbb helyen az őslakosok azóta sem fogadják be őket a társadalomba, és általában a drogok és a gettók fogalmát kapcsolják hozzájuk. Az Amerikai