Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
Tabló - Rekonstrukciók Czoch Gábor - Fedinec Csilla, szerk.: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemből Kasznár Veronika Katalin
szempontból is, hogy - részben az előbb említett körülményből kifolyólag-szinte »árulasnak« tűnt rosszat mondani rá." (214) Bárdi Nándor a témát az 1940-ben kisebbségből többségbe került erdélyi politikai elit önképének alakulásán vizsgálja. Kérdése az, hogy a kisebbségben szerzett tapasztalatok hogyan változtattak az elitek önmeghatározásán. A korabeli politikai diskurzus egyik központi kijelentése az volt, hogy Erdély ügye nemzeti ügy, s ennek megfelelően az egykori kisebbségi helyzet itt értékként jelenik meg (például mint a tudatosabb magyarság képviselői). „Tehát az önszemlélet - írja Bárdi -, amely közösségi identitást is teremt, egyben a nemzetépítő politika eszköze, és kölcsönösen hatnak egymásra. A nemzetileg szervezett kisebbségi társadalom és a nemzeti egység pedig egyszerre létező történelmi tapasztalat és társadalompolitikai elvárás is az adott, 1940-1944 közti korszakban. Itt is tehát a kisebbségi sajátosságok hasonulásáról van szó az uralkodó eszmékhez. Egy adott, magát organikusnak tekintő (az egy nemzethez való tartozás tudata szervezte) kisebbségi társadalom közösségi azonosságát megragadó karakterjegyek jól használhatók a felülről államilag szervezett társadalom programjához." (248. p.) Az elitek azonosulnak a nemzetépítéssel, s ez a nemzetiségekhez és a zsidótörvényekhez fűződő viszonyban is megmutatkozik: az elitek mindkettőben a kormányzatot támogatják, s ez az idő előrehaladtával egyre markánsabbá válik. A változó nézőpontokat a szerző ahhoz köti, hogy az erdélyi politikai elit a nemzetépítő álláspontokat tartja-e elődlegesnek. Filep Tamás Gusztáv és Czoch Gábor szintén a politika színterén vizsgálja az emlékezetet. Filep a legitimisták megítélésével foglalkozik. A legitimista terminus jelentésének alakulását, a legitimisták jogfolytonosságról vallott álláspontját, önreprezentációjukat elemzi. Czoch Gábor a 19. századi történelemtanítást és a nagyobb történeti munkákat vizsgálja mint a kollektív emlékezet formálásának területét, s alapvetően az (emlékezet)politika kontextusába illeszti témáját. Kérdése arra irányul, hogy miként alakult a reformkori város és a polgár történeti emlékezete a század második felében. Azaz hozzátartozik-e a polgárság a nemzethez. A probléma hátterében az „idegen" fogalma is megképződik. Véleménye szerint a forradalom utáni történettudományos diskurzus város- és polgárképe a korábbi diskurzusokon alapult, és nem írta újra azt, tehát azonos a reformkori politikai viták álláspontjával. A korábbi nézeteket reflektálatlanul ültetik át egy gyökeresen más politikai kontextusba. Az emlékezet mint megőrzés Ablonczy Balázs, Lagzi Gábor és Hermann Gusztáv Mihály cikkében központi kérdés. Legyen szó Selmecről, a Keleti Végekről vagy a csíki székely krónikáról, a megőrzés legitimálja a közösséget. Ablonczy Balázs írásában Selmec több kontextusban is megjelenik. Egyrészt olyan ~2 hely, ahol kialakítják a bányászati akadémia hagyományait, melyek az intézmény Sop- ^ ronba költözése után is működnek. A hagyományok és Selmec emlékezete itt a magya- • rosítás eszköze lesz. A Selmecbányaiak Egyesülete később azt tekinti feladatának, hogy J2 az elcsatolt város emlékét őrizze. A szerző itt megjegyzi, hogy az egyesület alkalmatlan volt arra, hogy hosszabb távon szervezeti és rituális kereteket adjon az emlékezésnek. Sopronban ez sikeres volt a főiskola által fenntartott hagyományok miatt, az egyesületnél ellenben nem: „Ők voltak viszont azok, akik olyan stratégiához ragaszkodtak egész működésük során, amely nem vezethetett sikerre. Hagyomány ugyanis nem születik csak akaratból, hagyományt »teremteni«: nem lehet." (204- p.) Bizonyára sokan vitatkoznának ezzel az állásponttal. Értelmezésem szerint a tanulmány szerzője az emléke- I I 7
