Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 10/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2007)
Tabló - Rekonstrukciók Czoch Gábor - Fedinec Csilla, szerk.: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemből Kasznár Veronika Katalin
Azt vizsgálja, az irodalmi szöveg hogyan hozza létre puszta reprezentációját, és hogyan biztosítja jelenlétét a kulturális emlékezetben. Értelmezésében ez a sematikus pusztaképzet alapvetően eltér más nemzeti reprezentációktól vagy emlékezeti helyektől. Ennek okát abban látja, hogy nem tartalmaz történelmi narratívat, sőt, genette-i értelemben vett narratívat egyáltalán nem tartalmaz. A hivatkozott idő nem lineáris, hanem mozdulatlan, mitikus idő, amely a jelent önkényesen kapcsolja össze az „ősidővel". Nincs benne utalás történeti személyre, akinek az emléke beíródhatna a tájba, hanem sztereotipizált alakokkal dolgozik, melyek az ismétlés által beépülnek a kollektív emlékezetbe. Kérdés, hogy mi legitimálja ezután a puszta képzetét. Maga az irodalom lenne ez? A puszta tehát először irodalmi konstrukció, amely nemzeti sztereotípiává, majd emlékezeti hellyé alakul. Az írás vagy irodalom által létrehozott konstrukciók foglalkoztatták Viczián Zsófiát és Hermann Gusztáv Mihályt is. Viczián Zsófia dolgozatában egy nemesi család emlékiratát elemzi. Tézise az, hogy a családi emlékirat amellett, hogy peres ügyekben praktikus hivatkozási alap lehetett, s amellett, hogy a család önreprezentációjának alapja, azzal az igénnyel is él, hogy a nemzeti történelem részeként mutassa be magát. „A családi emlékezet e genealógia révén való megteremtése egy tágabb, a nemzeti történelmet, szimbólumokat és tereket megalkotó, döntően éppen a 19. századot jellemző általános törekvésbe illeszkedik bele, annak egy kisebb körben megvalósuló példája" - írja Viczián. (151. p.) A nemzeti történelem megalkotása ebben a példában alapvetően személyes. Hermann Gusztáv Mihály tanulmányában a történelem megképzésének kollektív lehetőségére hoz példát. A csíki székely krónikáról ír, mely bár hamisítvány, alkalmas arra, hogy a nemzetféltő retorika hivatkozási alapjává és a nemzeti nagyságot igazoló okmánnyá váljon. Hermann hozzáállására talán a tapintat a legjellemzőbb. Mint írja, nem hatástalanítani akarja a krónikát - miért is tenné -, hanem „kellő tisztelettel a helyére tenni". (233.p. - Kiemelés az eredetiben.) Felfedi a krónika történetét, s azt, hogy annak érvei hogyan lettek egyre népszerűbbek; hogyan jelenítik meg hitelességének hívei a nemzeti történelem részeként; hogyan íródnak történetek a már meglévő helyek köré. A szerző számára tehát tulajdonképpen mindegy, hogy a krónikában milyen narratívak épülnek fel. Az ő érdeklődése más irányú: azok a narratívak foglalkoztatják, amelyek a krónika köré épülnek, s ezeket elemzi. Az ilyen konstrukciók, sztereotípiák többféleképpen hagyományozódhatnak, válhatnak legitimmé. Albert Réka tanulmányában Szabó Zoltánt idézi: „E tájon a magyar fül számára száz évvel ezelőtt még nem zizegett búza tengere. Tudták, hogy van, de nem tudták, hogy szép. Ezt Petőfi mondta meg, olyan jól, hogy még Móricz Zsigmond is tőle tudja." (Albert 2006:129.) A csíki székely krónika esetében másképp alakult a helyzet. Ott a konstrukciót nem olyan autoritások, nevek, jelzések legitimálják, mint például „Petőfi Sándor", hanem az, hogy a keletkezése olyan távoli, mitikus időbe vész, amit már nem kell ellenőrizni. Az Erdéllyel kapcsolatos kutatások nagy súllyal vannak jelen a kötetben. Hermann tanulmányán kívül Hámori Péter és Bárdi Nándor foglalkozik a témával. Utóbbiak Erdély 1940 és 1944 közötti időszakát elemzik. Hámori a „kicsi magyar idő" emlékezetét vizsgálja napjainkban. Az interjúkból a nemzeti szempont érvényesítését olvassa ki, s a negatív emlékek, határ eltűnése okozta életszínvonal-romlás, csalódás tabusítását: „A magyar főhatalom évei azonban nemcsak olyanképp jelentettek tabutémát, hogy arról a hatalom mindenütt jelenlévő figyelme miatt nem volt szabad jót mondani, hanem abból a
