Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)

Helyzet - Nagy Károly Zsolt: Interaktív etnográfia

miként lehet biztosítani vagy legalább felismerhetővé tenni egy - ha az eltévedést ki nem is záró de minimalizáló - analitikus rendszert úgy, hogy ugyanakkor megőrizzük a hipertext előnyeit? Hogyan lehet struktúrát adni a hipertextnek? Az imént felvetett problémák nyilvánvalóan túlmutatnak e szöveg keretein, hiszen érdemi megválaszolásukhoz több esetben tudományos axiómáinkat, gondolkodásmódunkat és kutatási rutinjainkat kell(ene) kérdés tárgyává tenni. Éppen ezért most csupán az utolsó kérdéskörre szeretnék koncentrálni. A válasz a hipertext alapelvének, a nonlinearitásnak multilinearitásként való újraértelmezésétől a hipertextuális szövet struktúrájának megtervezésén keresztül a linkek összetett és jól körülírt, kvázi retorikai használatáig számos elemet foglal magában, melyek közül most csupán egyet áll módomban kiemelni, mely éppen a gondolkodás képi és narratív formái közti, fentebb elemzett átjárókon alapszik. A hipertext alapvető metaforája az utazás (Müllner 2000). Ahhoz, hogy egy hipertextuális hálóban ne tévedjünk el, egy portolan típusú - a multilinearitást támogató térképre van szükségünk. A portolan a 14-15. század jellegzetes térképtípusa. Mint neve is mutatja, feladata és szerkesztési elve az a kérdés volt, hogy - alapvetően a Földközitenger térségét figyelembe véve - az iránytű segítségével az egyik kikötőből hogyan jutunk el egy másikba. „Az iránytű nemcsak a portolántérképek használatához volt feltétlenül szükséges, hanem a térképfelvételhez is, s ez a térképek külső megjelenési formájára is rányomta bélyegét. Szerkesztési alapjuk egy vonalhálózat volt, amelynek középpontjából (a főrózsából) indultak ki az irányvonalak. A térkép szélein mellékrózsák voltak elrendezve, amelyeket egymással és a főrózsával irányvonalak kötöttek össze."

14 (Pápay-Klinghammer-Török 1995.) A portolanok készítői számára nem a vetület - az ókori kartográfia legfontosabb, akkortájt csak az arab világ tudósai által ismert elméleti problematikája-volt a lényeges, hanem az útvonal. Nem nagyon állt mögöttük rendszerezett elmélet, csak a gyakorlati tudás és a hajózási tapasztalat, ennek ellenére reálisabb képet adtak a Földközi-tenger partvidékéről, mint az ókori térképészet vagy a kolostorkartográfia. Minthogy az ókori kartográfiától eltérően nem a matematika keretei közt jött létre, középpontjában nem az ismertként feltételezett világ mértani típusú felosztása, egy adott helyének minél pontosabb - koordinátaszerű - és abszolút meghatározása állt, hanem az eligazodás, a dolgok - a kikötők - kapcsolódásának, viszonyainak problémája. Ezekről a térképekről még az a korábban elterjedt, de ekkor is általánosan használatos térstrukturáló elv is hiányzik, amely szerint a világ középpontja Jeruzsálem és a jeruzsálemi templom vagy a Golgota hegye. Ezen térképek legtöbbjén nincsen az utazás során az eligazodás számára használható középpont. A felrajzolt irányvonalak éppen arra szolgálnak, hogy segítségükkel a térképre illesztett iránytű alapján bárhonnan bárhova el lehessen jutni. A portolanok nem a tudós szobájában, hanem a tengeren születtek, ahol nincs más, csak a hajó meg az iránytű, meg a hullámok, szelek és a part. Meg a zátonyok és a szaracénok. Később, mikor már elméleti típusú írások születtek a portolanok készítésének gyakorlatáról, ezeket nem a geográfiával hozták összefüggésbe, hanem igen sok esetben Arte de navigar címet kaptak, ami többek közt azt is jelzi, hogy ez a tudás a „technéhez" áll közel. Az igények és a tudomány változásával azután a portolanok kikoptak a használatból. A szó