Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Helyzet - Nagy Károly Zsolt: Interaktív etnográfia
rögzülnek véglegesen, az emlékezet mulandó. A gondolatok sebessége, az asszociációk bonyolultsága, a mentális képek részletei mégis a legcsodálatosabb dolgok a világon." (Bush 1996.) A megvalósult formák (jóllehet kérdéses, hogy a fenti víziók megvalósulásának tekinthető-e például a www) azonban számos problémát vetnek fel. Nem kimondottan a Gutenberg-galaxis körüli vitákra vagy a hipertext és a posztmodern kritika Landow-féle megfeleltetésére gondolok (Landow 1998), hanem inkább arra, hogy az emberi gondolkodás mintájára elképzelt hipertext miként alakítja maga is a gondolkodást, illetve még inkább arra, hogy miként használható a tudományos gondolkodás, analízis, illetve kimondottan az etnográfiai kutatás eszközeként. A kérdésben kibontakozott vita 12 részletes ismertetésére itt nincs mód. A számos érv és ellenérv között megbúvó kérdések közt azonban egy különösen fontos. E szerint a hipertext - vagy hipermédia, ez esetben mindegy, hogy nevezzük 13 - alapvető sajátossága a nonszekvencialitás vagy nonlinearitás. A hipertextben nincsen „kötelező haladási irány", mely a nyomtatott szöveg rendjéhez hasonlóan megszabná a szövegegységek olvasásának rendjét, azaz több alternatív útvonalat tesz lehetővé, melyek létrejötte sok esetben független mindenféle szerzői szándéktól, illetve kontrolitól. Ennek egyenes következménye a hipertextuális szövet „középpont-nélkülisége", valamint a nyomtatott szövegek nagy részét jellemző autoritás- és olvasói viszonyok átrendeződése. Mint Ted Nelson írja: „A link nem pusztán részek összekötését jelenti. Lehetővé teszi a nonszekvenciális, azaz a folytonosság nélküli írást a maga tiszta formájában. A szövegek eddig azért voltak folytonosak, mert a könyv oldalai egymás után következtek. Milyen más lehetőség van? Nos, a hipertext - a nem folytonos írás. Sok írónak kedvét szegi, hogy ki kell választania egy szekvenciát gondolatai közléséhez. Minden szekvencia önkényes, és ami megfelel az egyik olvasónak, az zavarja a másikat. Tulajdonképpen számtalan író kísérletezett és kísérletezik ma is az írás nem folytonos formáival [...] és biztos vagyok benne, hogy hálás kísérlet. Nem feltétlenül könnyű persze alkalmazni, hiszen a mai gyakorlat a folytonosságot helyezi előtérbe." (Nelson 1996.) Nelson utóbbi megjegyzése nem csupán az irodalmi, hanem a tudományos szövegek szerkezetére, létrehozására és olvasására is vonatkozik. Eltekintve néhány olyan, a lineáris gondolatvezetést és érvelést kiszolgáló triviális alkalmazástól, mint az előadásokat kísérő bemutatók vagy tudományos szövegek internetes megjelenítése - melyeknél a hiperlinkek egyedüli szerepe a fejezetek egymáshoz, illetve a jegyzetek és a bibliográfiai tételek főszöveghez csatolása -, az interaktív technológiák éppen ezért nem kaptak helyet például a társadalomtudományok eszköztárában sem. Hiszen hogyan állítható fel koherens, konzekvens érvelés, analízis, ha a szöveg rendje - mivel nem véglegesíthető - nem garantált? Ám a hipertext tudományos alkalmazása szempontjából legalább ekkora probléma a szerzői-olvasói szerep posztmodern átrendeződése is. Azzal ugyanis, hogy a linkek használatával a szöveget alkotó lexémák végső - vagy inkább adott szekvenciáját maga hozza létre, az olvasó egyben szerzővé is válik. így azonban végső soron kérdésessé válik a szöveg szerzősége. Berekesztve a kérdések sorát, problémás maga a hipertextuális szövet is. A befogadó-felhasználó-olvasó szemszögéből nézve nem eredményez ez a szerkezet dezorientáltságot, dezorganizációt? Hogyan találja meg az olvasó a szöveg „értelmét"? Egy alapvetően nem hierarchikusan felépülő struktúrában
