Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 9/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 2006)
Tabló - Az élettörténet módszertani újragondolása Szilágyi Miklós: A személyes paraszti tudás érvényessége. Kisújszállás társadalma és gazdálkodása egy száz évet élt parasztgazda emlékezetében Turai Tünde
hogy az adatközlő hiteles tudásának határai hol húzódhatnak meg, vagy - megfordítva a kérdést-: meddig hallgathatja az etnográfus bizalommal beszélgetőtársa történeteit, illetve a kétely különböző fokozataival hogyan járjon el? Két paraméter segítségével találja kezelhetőnek a problémát: megvizsgálja Szabó Lukács ismereteit humán környezetére vonatkozóan (a hangsúlyt az ismeretségi fokozatokra helyezi), majd a természeti és épített környezetéről szerzett tapasztalatainak körét. Mindezek után kellő tudásra tehet szert az etnográfus ahhoz, hogy elég jó magabiztossággal eligazodhassék az előtte feltárulkozó adathalmazban, és eldönthesse, mekkora a forrásértéke, és mennyiben hasznosítható a néprajzi ismeretek gyarapítására. A jelen esetben Szilágyi Miklós az alábbi következtetésre jutott: „Az az előfeltevés vezetett ezeknek a kontrolladatoknak a gyűjtésében, hogy ha az olyan tényeknek az »elraktározásában«, melyekről a helyi újság tudósított avagy hírt adott (az »akkor« nevezetes, a helyi közvéleményt foglalkoztató eseményeknek, az ezekben az eseményekben elhíresült személyek hírének-nevének), feltétlen megbízhatónak bizonyul adatszolgáltatóm hallatlan tágas memóriája (ahogy annak bizonyult!), akkor a legcsekélyebb okom sem lehet rá, hogy kételkedjem a mindennapi életviszonyokra, a munkavégzésre, a családi kapcsolatokra vonatkozó azon közléseinek hitelességében, melyeknek nem lehet nyomát találni a sajtóban, mert »akkor« nem minősültek szenzációnak, Szabó Lukács viszont (olykor egyes-egyedül a kisújszállási öregek közül!) határozottan emlékszik rájuk." (12-1 3. p.) És használta is Szilágyi Miklós számtalan tanulmányában ezt a tudásanyagot (Szilágyi 1990; 1992a; 1992b; 1992c; 1993; 1994a; 1994b; 1996b; 1996c; 1999a; 1999b; 2001 b; 2001 c; 2002; 2003; 2004). A szerző harmadik módszertani kérdése az egyéni eset (egy adat) és a közösségi gyakorlat (általánosítás) kapcsolatára, a két szint közötti átjárhatóság lehetőségeire vonatkozik. A személyes dokumentum ugyan „partikuláris" 4 jellegű, de az etnográfusnak éppen szakmája sajátosságából kifolyólag („néprajzi gyűjtés közben egyedi tudással, egyszeri jelenségekkel van találkozásunk - hitelesen csak ezt rögzíthetjük" [Szilágyi 200la:63]) nem elégséges ezt tudomásul vennie, választ kell találnia arra is, hogy az egyéni tudás érvényessége miként kapcsolódik ahhoz a közösséghez, melynek tagja. Niedermüller szerint „[...] az egyéni élettörténet nemcsak egyetlen individuum életének partikuláris eseményeit, hanem sokkal inkább egy közösségnek, egy társadalomnak, egy történeti szituációnak az egyéni szövetén átszűrődött képét tartalmazza" (Niedermüller I 988:387 5 ). ~ Módszertani tankönyvében Szilágyi Miklós bírálja az „egy adat- nem adat" megmerevedett álláspontját. Véleménye szerint ez nem tekinthető abszolút érvényű szakmai normának, ugyanis „az etnográfia/folklorisztika - több résztéma esetében különösen ~2 inkább az egyediből vezette le általánosításait, mintsem a »közösseg« minden egyes tagjára jellemzőnek tételezett tudást remélt rekonstruálni" (Szilágyi 200 1 a:5 I ). Következtetése az, hogy a személyes emlékek felhasználhatók a „közösségi tudás" rekonstruálásához, „[...] hisz ugyanolyan egyedi adatok ezek, mint amelyekből a terepmunka során a »sok« adatközlő egybehangzó véleményét meghallgatva a faluközösségre jellemzőnek állított általánosításainkat fel szoktuk építeni!" (Szilágyi 2001 a:62.) Természetesen itt is a forráskritikának kell megelőznie az állításokat: 322 „Azt is szeretném ugyanis tudatosítani Szabó Lukács »teljes tudasat« magában fog-
